Elkezdődött. Új év, új tervek. És legalább egy költözés. Április végén lejár a kínai szerződés és hazaköltözöm. Decemberben örömmel vettem tudomásul, hogy többen is lelkesek emiatt, még munkám is lesz. 

Szóval, decemberben otthon voltam az ünnepekre, ami nagyon jó volt. Család, barátok, punnyadás, játék, tervezgetés. Még kirakóztunk is. Bakker, Neuschwanstein. Két éjszaka kellett hozzá, de megérte. Megérte?

Aztán januárban megint fel kellett ülni a repülőre. Nem volt könnyű, na. Valahogy úgy éreztem, hogy erre a négy hónapra már minek. Aztán jött az, hogy Bécsbe menet végig rossz érzésem volt az időjárás miatt és mondtam Árpinak, hogy ha hazaért, küldjön egy SMS-t. Nagyon, nagyon megkönnyebbültem, mikor megjött az SMS, hogy hazaért. 

Hazafelé a bőröndöm 22,8 kg volt a reptéren. 23 kg a súlyhatár szóval, huh. A Mikulás zsákja, ugye. Visszafelé ugyanez a bőrönd 11 kg volt. A hazaútban annyi kaland volt, hogy az éjjel 11-kor induló repülőhöz este hatra hívtuk a taxit. Ami csak háromnegyed hét körül érkezett meg. Így aztán kényelmes reptéri vásárolgatás helyett egy kapkodó vacsorára futotta csak, aztán már mentünk is beszállni. Az út kényelmes volt, Isztambulban bepótoltuk a vásárlást és pontosan érkeztünk Bécsbe.

A visszaút. Januárban megérkezett a fagy, meg a hó, így mínuszban és havas autópályán kellett megközelíteni a repteret. Leadtam a csomagom, majd vártam, hogy beszállhassak. Sajnos, mivel ilyenkor az utolsó isztambuli géppel repülök szinte mindig várni kell. A gép Bécsben fordult és késve érkezett. Ez persze még nem lett volna jelentős, de a mínusz miatt a felszállás előtt jégmentesítették a szárnyakat.

Tudom, hogy úgy néz ki, mintha hegesztenék, de az csak a fény csillanása.Valami olajos állagú trutyival fújták le. Természetesen sorban állás volt, így aztán sokkal később indultunk, mint kellett volna. Ez viszont veszélyeztette az isztambuli átszállást. Nem idegeskedtem, gondoltam megvárnak. A repülőn egyébként több kínai is volt, akikről rasszista révén rögtön feltételeztem, hogy Shanghaiba mennek ugyanazzal a géppel, mint én. De nem. A leszállás után rögtön rohantam is arra, hogy megnézzem honnan indul Shanghaiba a gép. Szerencsére közel parkoltunk, így két perc alatt ott is voltam, az volt kiírva, hogy "Last call", vagyis utolsó felszólítás. A beszállókártyát leolvasó sráctól még megkérdeztem, hogy a csomagok is átérnek? Mondta, természetesen. Én voltam az utolsó, aki felszállt a buszra, amiben vártunk még pár percet, aztán vittek a repülőhöz. Kilencen voltunk mi, késők. 

A repülés elég zötykölődős volt, de a kapitány szerint ez az évszaknak megfelelt, szóval nem aggódtam. Shanghaiba majdnem időben érkeztünk és a biztonsági ellenőrzés is pikk-pakk megvolt. Kezdtem örülni, hogy emberi időben megérkezem Suzhouba. Aztán vártam a csomagot. Persze, nem jött. Isztambulban maradt. Mégsem sikerült az átszállás. Miután már nem jöttek új csomagok egy reptéri dolgozó odajött, hogy minden csomag kint van a szalagon, szóval, ha nem találjuk, akkor nem nyert. Mutatta, hogy annál a pultnál lehet reklamálni én pedig, ahogy ő elindult felén már indultam is a pult felé, hogy ott első legyek és gyorsan végezzek. Ugyanis többen is vártunk még a csomagokra. Közben leszedegették a szalagról a megmaradt csomagokat. Ez alapján azt hiszem, hogy napok óra probléma volt a csomagokkal. 

Elsőként értem a pulthoz a jó ember lefénymásolta a beszállókártyáim, a csomagjegyet, az útlevelem meg a névjegykártyám. Aláírtam a papírt és már mentem is a taxihoz. A Turkishnek naponta egy gép jön Shanghaiba Isztambulból, így csak csütörtökön hozták ki a csomagom, de minden rendben volt vele. Szerda este felhívtak a reptérről, hogy itt a csomag és akkor erre a címre hozhatják-e. Mondtam igen. Csütörtök reggel a sofőr is felhívott, persze, ő nem beszélt angolul. Aztán dél körül újrahívott, Even beszélt vele. Kiderült, hogy nem tudja hol a Hujou Road (itt van a cég). Végül, miután Even hiába magyarázta neki abban maradtak, hogy a legközelebbi metró megállóhoz hozza. Oda, Even kiautózott és elhozta nekem. Szegény.

Na, hát ennyi történt. Decemberben voltunk a japán étteremben és ettünk tepanyakit, a sütőlap mellett ülve. Jó volt.

Tudom, hogy nem sok, de őszintén szólva nem történik semmi izgalmas, hideg van és sötét, rossz a levegő és leginkább hazamennék már.

Azt még elmondom, hogy a következő nagy utazás Svédország lesz. Megyünk hülyének. Akarom mondani, túrázni. A Sarkkörre. Mert ott még nem voltam. A repjegyeket már megvettem, a túra lefoglalva. Fjallraven, jövünk.