Az utolsó napra terveztük eredetileg a Tiltott Várost, így szombat este hirtelen program nélkül találtuk magunkat. Az nyilvánvaló volt, hogy a szálláson nem maradunk estig, meg kijelentkezni is ki kellett legkésőbb délig, szóval tervre volt szükségünk. Mindenképpen tervben volt egy keresztény templom meglátogatása, így ennek helyszínét egyszerűen Suzhouról Pekingre módosítottuk. Ráadásul a térképet böngészve kiderült, hogy a négy katedrális egyike a szomszédunkban van. További programnak a Yonghegong, láma templom látogatását választottuk, mert annak is volt saját megállója és sok jót írtak róla.

Reggel felkelés után felsétáltam a recepcióhoz megkérdezni, hogy meddig kell kijelentkezni pontosan. Volt nagy értetlenkedés, de a pulton lévő nagy 12:00 feliratot felfedezve már könyebben ment a dolog. Jött a neheze, itt hagyhatjuk-e a csomagokat, hogy majd délután jöjjünk vissza értük? Eddigre ugyan befutott az angolul beszélő recepciós, de valahogy lassan ment a dolog. Bizonytalan volt. Aztán mutatta, hogy itt ez a kis szoba, ide éppen betehetjük, ha most hozzuk. Néztem nagy szemekkel, hogy de miért most? Összeszedjünk magunkat, összecsomagolunk aztán hozzuk a csomagot és ki is jelentkezünk egy kosszal. Nézett rám és mondogatta, hogy inkább most hozzuk a csomagokat, kijelentkezni délig kell. Nem értettem. Őszintén módon, nem tudtam elképzelni, hogy miért erőlteti, hogy azonnal tegyük be a csomagot, amikor azt nem erőlteti, hogy elhúzzunk a búsba. De ez megint a kínai kommunikáció csodája, hogy nem mondják el mire gondolnak, csak mondogatják, hogy mit csinálj. Aztán, egyszercsak kibökte, hogy később lehet, hogy nem lesz már hely, ha mindenki kijelentkezik és leteszi a csomagját megőrzésre. Valahogy nem akarnak rossz, negatív dolgot mondani, csak ismételgetnek valamit, ami abból következik, de a hiányos asszociációs lánc miatt, mi nem értjük mi van. Vagy legalábbis én. Pedig, általában azért jó vagyok asszociációban is, meg logikus következtetésben is. Már, ha van elég információ a mentát agyamnak, akkor. Na, mindegy, megfejtettük ez a lényeg, összepakoltunk, kijelentkeztünk, visszakaptam a 600 RMB-nyi letétet, amit soha nem fogok megtudni miért kellett egyáltalán letenni (szerintem a három szobában mindent összetörve sem tudtunk volna ekkora kárt tenni), a csomagokat is letettük, kaptunk róluk kis papírt és már sétáltunk is a hutongnak nevezett apró utcácskákon át a templom felé.

Tényleg közel volt és mások is kíváncsiak lettek volna rá. Azért volna, mert zárva volt. Nem kicsit, nagyon. Szóval, maradtak a külső képek. Viszont, mivel nem adjuk fel könnyen, mindjárt meg is fejtettük, hogy a láma templom után, hogy fogunk eljutni egy másik katedrálishoz, ezúttal északon.

A láma templomot nem volt könnyű megtalálni. A megállónak ugyan ez a neve, de két vonal találkozik itt, ennek megfelelően mindkettőnek van C kijárata. Amikor elolvastam, hogy merre kell fordulni, akkor azt nem vettem észre, hogy a kijárat jele mellett ott van az is, hogy dél-nyugati vagy dél-keleti kijárat. Így aztán összekevertem, hogy melyiktől merre kell menni. Aztán valahogy dél helyett északnak mentünk, vagy nem is tudom, a lényeg, hogy a közelebbi metró megállótól először elsétáltunk a távolabbihoz. Túl nagy volt a nyomás rajtam, na. Nem baj, a többiek nem bánták, hogy plusz kilométert sétálnak a templomegyüttes falához simulva, árnyéktól árnyékig osonva. Szerencsére, nem mi voltunk az egyetlenek, akik kóvályogtak, több fehér ill. kínai turista is tanácstalanul nézegette a térképét vagy próbált a helyiektől segítséget kérni. Végül megtaláltuk a kaput és mögötte a templomot.

A belépőjegy mindössze 25 RMB és ezért még egy video CD-t is adnak, amin kínaiul angol felirattal bemutatják a templomot. 5 percben, mert csak ilyen kis pici.

(A gyűrött papír nem része a terméknek, külön vásárolható, kizárólag marketing / prezentációs célokat szolgál.)

Eredetileg hercegi palota volt, később lett a láma adminisztráció központja.

Természetesen, az elmaradhatatlan kő oroszlánok itt is őrzik a rendet és a békét.

Voltak imamalmok, amiket mi is megforgattunk, hátha.

A templomkertben minden látogató kap ingyen füstölőt, amit aztán elégethet imádkozás közben. Természetesen, mi is kipróbáltuk, igyekezve a lehető legkevésbé megsérteni azokat, akik tudták mit csinálnak. Sokan voltak. A füst mindenhova eljutott.

A templom legnagyobb látványossága a 26 méter magas Maitreya szobor (a wikipedia szerint 18 méter a föld fölött és 8 méter alatta). Sajnos, csak a kertben lehet fotózni az épületekben nem, így erről nincs kép. Csak a kinti dolgokról.

Füstösen indultunk el az Északi Katedrálist felfedezni. Nyilván úgy dél környékén, mert akkor a legjobb a városban sétálni. A megállótól kis utcákon, kanyarogva tekeregve rövid idő alatt meg is találtuk az állítólag kék homlokzatú templomot. Nos, szerintünk nem kék.

Oroszlánokat tetszik látni? A kis pagodákban oldalt sárkányteknősök vannak. Természetesen.

Aztán itt van még ez a kis tavacskás dolog is. Nem rajzoltam le, de gyanítopm a feng shui jegyében épült a kert.

Nekem templomban még Hawaiin sem volt melegem, de vicces látni, hogy itt nem fűteni, hanem hűteni kell a templomot.

Volt egyébként egy kínai turistacsoport velünk egyidőben, akik a padokban ülve áhítattal hallgatták az idegenvezetőt. Igen, nekik ez nyilván pont annyira nehezen értelmezhető, mint nekünk a láma templom felosztása.

Persze, fényképeztem Veronikát, mert azt ugye kell.

A misékről sajnos lemaradtunk, de volt jó pár csak imádkozni betérő hívő is. Ja, volt még egy dolog. A gyóntatószék. Nem zárt. Gyanítom, hogy pap is, hívő is megfulladna mielőtt a végére érnének, meg amilyen hangerővel a kínaiak suttognak, feleslegesek a falak, de azért akkor is. Az is lehet, hogy ennek az ide eljutott verzióhoz van köze, mindenesetre érdekes.

Most látom, hogy van ott radiátor is, akkor télen biztosan hideg a templom.

Innentől már nem volt sok hátra, elmentünk visszaváltottuk a metróbérletet, visszasétáltunk a szállásra, felvettük a csomagokat és egy szimpla jeggyel elmetróztunk az állomásra.

Beálltunk a kapunál várakozó kisvárosnyi ember közé és bár a törpiek aggódtak, hogy ha ilyen kevéssel az indulás előtt engednek csak a peronra, akkor hogyan fogja ez a sok ember megtalálni a helyét időben, mégis pontosan, menetrend szerint indultunk Shanghai felé.

Ezúttal nem a végállomásig utaztunk, így azért figyelnünk kellett, hogy mikor jön a megállónk. Főleg, miután szemtanúi voltunk, hogy a fiatalember, aki későn vette észre, hogy le kellene szállnia fent maradt a vonaton. Vasárnap éjjel. A következő megálló nagyjából fél óra múlva jött, vagyis úgy 150 km-t kellett abszolválnia, hogy odajusson, ahova indult. Nem tűnt boldognak.

Természetesen nem tévesztettük el a megállót, leszálltunk kihömpölyögtünk a tömeggel a taxikhoz, aztán kétségbeesett kérdezősködésbe kezdtünk. Abban a pillanatban ugyanis, hogy mondtam, hogy öten vagyunk, már húztak is tovább mindannyian, mutogatva, hogy kettő, legfeljebb kettő. A probléma az volt, hogy én már belenyugodtam a két taxiba, csak épp Katiék nem tudták volna, hogy vajon jó helyen teszi-e ki őket a taxis a tök sötétben. Aztán az egyik taxis az órát kikapcsolva felajánlotta, hogy 100 RMB-ért elvisz mindannyiunkat. A pálfordulás oka egyébként az volt, hogy ekkora már nem volt rendőr a környéken és egy másik taxis is felajánlotta volna, hogy elvisz mindünket. Ez mindenkinek jó üzlet volt, két taxival sem úsztuk volna meg olcsóbban, így meg nem volt több gond.

A kiszállásnál előre megbeszéltük, hogy lassan csináljuk, hogy legyen idő a bőröndöt is kivenni a csomagtartóból, ami működött is. Kiszálltunk, szedtük össze a csomagokat, közben a taxis még bejelentkezett, hogy hol van és merre menjen, amikor feltűnt, hogy nincs meg a fényképezőgép. Azonnal nyitottam a kocsiajtót, nehogy elmenjen, hiszen nem volt semmilyen papírunk, amivel igazolhattuk volna, hogy ezzel a kocsival utaztunk, őrült keresgélés, a csomagtartóban nincs, hol van, HOL VAAAN? Neked adtam, én neki adtam, betettem, hova tetted?! A taxis mutogatta, hogy a csomagtartóban nézzük, miután rájött, hogy valamit keresünk, én persze benéztem a hátsó ülésre és ott hevert a padlón a táska. Nagyot sóhajtottunk és mosolyogva útjára engedtük kedves új barátunkat. Éjjel fél tizenkettőkor kellett az a kis adrenalin fröccs, na.