Ez itt kérem Shanghai. Szombaton Mester úrral ide kirándultunk ugyanis.

Mindjárt az elején kiírom magamból, hogy elvesztettem Macit. A folyóparton sétálva ezután a fotó után valószínűleg rosszul raktam vissza a táskámba és valahol kiesett.

Háromszor rohantam végig a bejárt útvonalat, mert valahogy reménykedtem az Univerzumban, hogy ha elég erősen akarom, meg elég erőfeszítést teszek, hogy bebizonyítsam fontos nekem, akkor megtalálom, de sajnos ez nem az a nap volt. Persze, annyi ember között kicsi az esélye, hogy ne vegye fel valaki. Megsirattam. Többször is. A fene egye meg három éven át mindenhol velem volt. Egyedül Dániába nem vittem magammal, véletlenül. Pedig a Lego sárkánnyal szép pár lettek volna. Szóval, Good bye Maci! Viszlát és kösz a halakat!

Bepróbálom a tovább gombot, hogy az alapoldal ne legyen olyan hosszú. Szóval, részletes beszámoló a tovább mögött.

Szombat reggel hét órára beszéltük meg a találkozót a szállodához. Persze, Mester úr megint késett (már a múlt héten is), mondjuk ezúttal csak pár percet. Majd még pénzt is váltott. A negyed kilences vonatot akartuk elérni és még nem volt jegyünk, tehát én nem bántam volna, ha tartjuk magunkat a megbeszéltekhez. Szépen elsétáltunk a metróig, majd elmetróztunk a vasútállomásig. Több is van egyébként, csak szólok, hogy akit az ilyesmi érdekel, mire készüljön.

Szóval, vasútállomás, jegyvásárlás, papírra előre felírt vonatszámokkal, némi mutogatással viszonylag gyorsan letudtuk ezt az akadályt. Ahhoz, hogy jegyet vehess kell valami igazolvány. Külföldiek esetén útlevél. Ráírják a nevet és az útlevélszámot a jegyre, majd mielőtt belépnél az állomás épületébe egy pecsétes ember ellenőrzi, hogy stimmel-e és lepecsételi a jegyet. Ezután jön a röntgen a táskának és a fémkapu az embernek. A fémkapu mindenkinek besípol, így a kézi detektoros ember is mindenkit végig scannel. Ezután jön a várócsarnok, ahol a nagy táblán ellenőriztük, hogy onnan megy-e a vonat, ahonnan a jegy mondja. És onnan ment. Már tódultak is a peronra az emberek. Itt automata kapuk vannak, amik leolvassák a jegyen lévő QR kódot. Ezután a peronon lehet várakozni, ott ahova majd az a kocsi érkezik, ahova  a jegyed szól. És jelentem a kocsi tényleg a felirathoz érkezik. Itt tűnt fel, hogy nincsen ülés szám a jegyen. Szóval álltunk Shanghaiig. Későn vettük a jegyet, már nem volt ülőhely, de ez itt nem probléma. Persze, csak 23 perc volt, szóval semmi gáz. Szerencsére az esti vonatra elővételben vettük a jegyet, így ott volt ülőhelyünk.

Én semmit sem tudtam Shanghairól, mármint arról, hogy hova érdemes menni, mert nem volt időm/kedvem utánanézni. Úgy volt, hogy Mester úr egy egykori iskolatársa csatlakozik hozzánk és ő majd megmutat mindent. Ez nem így lett, mert az ember épp Németországban volt és kénytelen volt meghosszabbítani az ott tartózkodását, így péntek helyett csak vasárnap ért vissza. Szerencsére, kiokosította Mester úrat, így egyenesen a Nép terére metróztunk (People’s Square), ahol előbb lelkesen kerestük a 4-es kijáratot, mert ott kellett volna kimennünk a városnéző busz legkönyebb megtalálásához. Egyetlen felirat sem sietett azonban a segítségünkre, amit először furcsáltunk, majd találtunk egy térképet az állomásról, de azon sem volt négyes. Na itt esett le, hogy Kínában a 4 a legszerencsétlenebb szám vagyis itt például kihagyták a számozásból. Mivel az ötöshöz voltunk legközelebb, ott mentünk ki. És láss csodát épp csak keresztül nem estünk a városnéző buszos jóembereken. Rövid alkudozás után úgy döntöttünk, hogy a buszos túra + magas torony belépő helyett, a buszos túra + hajótúra verziót választjuk. 200 RMB. Ez a Big Bus társaság volt és ezért az árért az ember fel le ugrálhat a három buszos útvonalon lévő megállókban (piros, zöld és kék) illetve résztvehet a hajós túrán, plusz ajándékba kap még egy egyirányú jegyet a városnéző alagútba (50 RMB értékben). Erről nekem fogalmam sem volt, hogy micsoda, de Mester úr állította, hogy látni kell. Én meg elhittem. (Spoiler: nem kell!) Fontos tudnivaló, hogy a hajóútra szóló voucherrel el kell menni a hajós jegyirodába és beváltani egy hajójegyre. A hajók este öt és kilenc között járnak. Mi hatkor mentünk a pénztárhoz és a hét órás volt az első hajó, amire tudtak jegyet adni. Csak mondom.

Szóval. Városnéző busz.

Például ilyen is lehetett volna, de a miénk nem ilyen volt, annak nem volt teteje fölül. Szóval süvített a menetszél és sütött a nap. Igen, leégtem. Viszont móka volt, szóval megérte.Egyébként van olyan része is felül, ahol van sátortető, az elején meg üveg, ha az ember nem bírja a huzatot. De fotózáshoz, szabad nézelődéshez egyik sem előnyös.

Először körbebuszoztuk a piros útvonalat, majd a zöldet és végül a kéket.

A zöld útvonalon lepattantunk a Jade Buddha templomnál. Ide 20 RMB a belépő és még 10 RMB, ha a jáde buddhára is kíváncsiak vagyunk. Itt sikeresen belefutottunk egy amerikai nyugdíjasokból álló csoportba, akik mindent produkáltak, amiért utáljuk az amerikaiakat. A jáde buddhát nem lehet fotózni, ezt ötször – hatszor mondták el, de persze az egyik néni azért az ipadjével lefotózta, mert az neki jár.

A templom előtti bazársoron lehet venni mindenfélét égetni. Spirituális pénzt, még papírból hajtogatott laptopot is kapni, meg mobilt és fényképezőt. Ezeket aztán a templomban fel lehet áldozni. Vagy lehet gyertyát, füstölőt gyújtani.

Van itt három arany buddha is, akik közül a középső az általunk Buddhaként ismert Siddhartha, a vallásalapító, a másik kettő pedig a két legfontosabb tanítványa.

A falakon pedig mennyei buddhák szobrai, akik ránézésre a több istenhitből vándoroltak át a buddhizmusba. Harcosok, tanítók, miegyebek. Nem csináltam sok fotót, mert rengetegen imádkoztak, áldoztak és valahogy ilyenkor mindig bűntudatom van.

Ezután vissza a buszra, irány a kék vonal, ami az üzleti városrészben köröz, vagyis a sok szép felhőkarcoló között. Ez Pudong városrész, a keleti part (Dong = kelet – ezt már megtanultam), amit direkt azért építettek, hogy idevonzzák az bankokat, kereskedőket.

Innen visszabuszoztunk és leszálltunk a The Bundnak nevezett részen. Ez a folyó nyugati partja, ahol gyönyörű art deco és koloniál stílusú épületek állnak. Ez volt a régi Shanghai elitjének központja. Bankok, klubok, vám- és kereskedő házak az út másik oldalán pedig egy sétaút, ahonnan ezrek fotózzák a tévétornyot és a sörnyitót.

A régi oldal nekem sokkal jobban tetszik, mint a modern Pudong. Kelet Gyöngye (tévétorony) és sörnyitó illetve a még épülő nagyon magas ház. Ebbe egyébként szélturbinákat és esővízgyűjtőket is terveztek, hogy minél több energiát termeljen magának az épület. Elvileg 2014-ben kellene elkészülnie. A nagy arany torony melletti alacsonyabb téglaszínű épület az itteni ShangriLa. Szerintem a miénk szebb.

Városnéző-alagút: a Bundot köti össze a Gyönggyel, a folyó alatt. Távvezérlésű fülkék közlekednek benne sínen. A pár perces utat neonfényekkel, vetítésekkel próbálták érdekesebbé tenni. Szóra sem érdemes.

A promenádon is van néhány érdekesség. Például virágfal, ahol szerintem milliós számban készülnek a szelfik ill. közösségi oldalakra szánt profilképek.

Egy egykori forradalmi hős, később Shanghai polgármesterének szobra. (Elsőre azt hittem a nagy Mao az, de mivel a neve csak két karakter, kénytelen voltam elolvasni a történetét)

Ilyen kis cuki autókból árulják a kólát. Meg a Sprite-ot.

Naplemente után (17:20!) lehet menni hajózni, hogy készülhessenek az életlen képek a kivilágított városról. Készítette néhányat, hogy legyen mit megosztani, de leginkább csak ámultam és bámultam.

Bund éjjel.

Pudong éjjel.

Kelet Gyöngye, éjjel.

Ezután visszametróztunk az állomásra, hogy még éppen elérjük a vonatunk.

Ez egy picit hosszabb utazás volt, mert megálltunk Kunshanban. De így is csak 40 percünkbe került megtenni a 84 km-t.

Sajnos, Suzhouban már nem járt a metró, amit tudtunk. Egyből a taxik felé vettük az irányt. Igen ám, de a drágák úgy gondolták, hogy majd jól lehúznak minket. Amennyire én tudom, nem alkudozhatnának, mert szabott tarifával dolgoznak, de ezek vagy illegális taxisok voltak vagy hülyék. Az egyik 100 a másik 60 RMB-ért akart minket fuvarozni. Mondtam, sajnos apa, nekem erre 30 RMB-m van, vagy gyaloglunk. El is indultunk gyalog, de rá kellett jönnünk, hogy az autópálya az egyetlen út a városfelé. Rövid bóklászás után betértünk egy kisboltba, mert éhes is és szomjas is voltam. A Bing fordító segítségével megkértem az eladót, hogy hívjon már egy taxit, mert mi nem tudjuk a telefonszámukat. Sajnos foglalt volt a központ, amit én megértettem a néni mutogatásából is, ő felhívta a fiát, aki beszélt angolul, hogy elmondja nekem, hogy próbáljam meg később. Aztán, ahogy kiléptünk a boltból egy taxis épp kirakta a fuvarját, így gyorsan leintettük. Természetesen a Wealthy-t (a hotelt ahol Mester úr lakik) ő sem ismerte, de a Shishan Lu-ra rögtön mondta, hogy ShangriLa? Mondtam, persze, ShangriLa. Az irány ugye jó gondoltam, majd a körforgalomnál kiszállunk. Így is lett. És mennyibe került? 29 RMB-be. Jó, volt még mellé 10 kellemetlen percünk, míg a hazautat kerestük. De megérte.

Ezt csak úgy a végére.