Nem leszek hosszú, ez inkább amolyan Twitterre vagy Facebookra kívánkozó dolog volna, de ugye az itt nincs, ami itt van, az meg otthon nincs.

Az történt, hogy nagyjából félr órán át győzködtük egymást a kollégákkal, hogy a rajz azért van, hogy az alkatrész vagy jelen esetben a csomagolóanyag az alapján készüljön. Megosztottak velem néhány aggályt, miszerint a rajzi toleranciákkal a késztermék beleszorul majd a tekercsbe és az úgy biztosan nem lesz jó, de a német kollégák azt mondták jó lesz miután megkérdezték a magyar konstruktőrt. Itt erősen elbizonytalanodtam, mivel autóipari termékről volt szó és elég kicsi esélyt láttam rá, hogy ezt magyar konstruktőrtől kérdezték volna meg. Megnéztük a levelezést, kiderült, hogy a német projektvezető a magyar minőségügyet kérdezte meg és az egész beszélgetés valahogy teljesen félrecsúszott ahhoz képest, ami az eredeti kérdés volt. Ráadásul, olyan termékről beszélünk, ami évek óta megy Sopronban és az a probléma, amitől itt elméleti alapon féltek, még sosem merült fel. Nehezen bár, de sikerült összerakni, hogy kinek mi az álláspontja, mire alapozza, de hihetetlen nehezemre esett megérteni, hogy akkor mit is szeretnének. Leginkább azt szerették volna, ha figgyet hányhatnak a rajzi méretekre és elfogadhatják a beszállító darabját. Mondtam az nem úgy megy, de tegyük már meg, hogy mi is megmérjük a méretet, hátha, nem is tudom, hogy jut eszembe, a beszállító nem ott és úgy mért, ahol és ahogy kellett volna.

Nyilván igazam lett, a tényleges méret teljesen megfelel a rajznak, mindenkinek igaza van. Hatalmas sóhajokkal megnyugodtunk és örültünk magunknak. Ők azt mondták, de jó, nincs is probléma. Én meg azt mondtam, hogy Much ado about nothing (Sok hűhó semmiért). Hát, hárman néztek rám teljesen összezavarodva, hogy vajon mit mondtam. Megpróbáltam bedobni egy halvány, tudjátok Shakespeare, de bólogatva, ijedten menekültek el. Nem ez volt az első alkalom, hogy hiányzott a közös alap egy jó kis felszabadító együtt nevetéshez, valószínűleg nem is ez volt az utolsó.

A számolatlan repülőzsebkendő, arcomba köhögés, utcán kiköpés, böfögés, evés közben dohányzás, állandó dudálás után is ez volt a legidegenebb dolog, ami történt velem itt. Teljesen kívülállónak, kirekesztettnek éreztem magam és annyira rámtört a magány és a senki sem ért meg érzése, hogy gondoltam megírom. Persze, nem kell megijedni, ahogy jött, úgy ment is, mert minek vágok fel ilyen hülyeségekkel, minek ragaszkodom ahhoz, amiről tudom, hogy itt idegen, próbálnék meg inkább beilleszkedni. 

Emlékszem Attila mennyit kesergett mikor egyedül maradt a T-műveknél, hogy nincs kivel összekacsintson, hogy nincs aki értené az idézeteit, utalásait. Értettem én akkor is, de most már elmondhatom, hogy át is éltem. 

Szóval, amikor a szigorúan professzionálisnak szánt rövid egyeztető telefonbeszélgetések hisztérikus röhögésbe fulladnak egy-egy nekünk természetes poénon, akkor kérlek ne haragudjatok rám! Szükségem van ezekre a percekre, különben valószínűleg bezombulnék. És mielőtt, nem ezen a többi külföldi sem tud segíteni, mert bármilyen helyesek, ők még a Gyaloggaloppot is máshogy ismerik, mint mi. A gyökerek rettentő fontosak, na.

Viszont világot látni és más emberektől tanulni a legcsodálatosabb dolog az életben.

Ne feledjétek, Ti mind egyéniségek vagytok!