Azt gondolom, hogy nekünk itt Európában egészen más élményeink vannak a II. világháborúról, mint odaát. A mi népeink a saját földjükön harcoltak, nem csak a katonák tapasztalták meg a harcokat, hanem az ostromlott, bombázott városok, a letarolt falvak lakói. Nyilván a generációk ugyanazok, vagyis én csak a nagyszüleimtől hallott történetekből ismerem a kort, nincs ez máshogy a velem egyidős amerikaiakkal sem. Mégis, az ő életükben a sokkal lényegesebb a katonák szerepe. Hősöknek tekintik őket, akik, azért harcolnak, hogy megvédjék az otthonmaradókat. Az életüket, a szabadságukat, az életformájukat. Tudom, hogy ebben a magasztos elképzelésben sok minden keveredik, erősen benne van az is, hogy mindig tőlük távol, más kontinensen, más országokban zajlik a háború, a többségnek sosem kellett igazi áldozatot hoznia, nem érezhette át, hogy milyen is az, amikor éhezés és nyomor jár a nemes célok nyomában. Mármint a saját nyomorod, a saját szenvedésed.

Mindezeknek köszönhető, hogy máshogy néznek ki a háborús emlékművek is. Azok, akik tanultak a II. világháborúról hallottak már Pearl Harborról, többségük talán azt is tudja, hogy bizony Hawaiin van ez a kikötő. Volt egy csodás film, arról, ahogy Hollywood elképzeli a dolgot. Lehet olvasni remek beszámolókat, könyvek szólnak arról a vasárnap reggelről. Borzasztó még elképzelni is. Persze, ez hónapokon keresztül mindennap lejátszódott Berlinben, Budapesten, Londonban és még sorolhatnám. Ami miatt Pearl Harbor mégis különleges, az a tény, hogy akik akkor ott meghaltak, azok még nem vettek részt a háborúban. Katonák voltak persze és jó esélyük volt, hogy bevetésre kelljen menniük, de hivatalosan még nem álltak hadban senkivel.

Ez a legenda alapja. Az akkor ott elszenvedett amerikai vereség nagyon mélyen beleégett a nemzeti tudatba. Jellemző ugyanakkor, hogy nekik ez nem Mohács lett, hanem a feltámadás mítoszát teremtette meg. Akkor ott az amerikai haditengerészetet nem csak térdre kényszerítették, de ráadásul még halántékon is lőtték. Hozzá kell persze tenni, hogy a tények alapján a térdre esést nagyban megkönnyítette, hogy maga az amerikai hadvezetés volt az, aki összekötözte a saját cipőfűzőit. Tulajdonképpen nevetséges az a rengeteg hiba, amit vétettek. Vagy szándékos. No, de, hagyjuk az összeesküvés elméleteket Mulder ügynökre, meg Scott őrmesterre.

2011-ben volt a támadás 70. évfordulója, így teljesen egyértelmű volt, hogy el kell látogatnom Pearl Harborba. Ráadásul tudtam azt is, hogy van ott egy igazi csatahajó, amire fel lehet mászni, amit be lehet járni. Biztos vannak még olyanok, akik emlékeznek, az itt Sopronban a Citadellán egykor megtapogatható tankra, repülőre. Na, ez ugyanaz az élmény, csak sokkal jobb.

Pearl Harbor, Oahu haditengerészeti kikötője. A látogató központ busszal vagy autóval közelíthető meg, én a buszos megközelítést választottam. Nem rövid utazás, az Ala Moana Centertől Honolulu külvárosain keresztül, sok sávos utakon haladva. Dugó nem volt, de a városon belül elég sok a buszmegálló, ezért ott érzésre lassan halad a busz, majd a látogató központ kapujában áll meg. Talán említettem már, ha máshogy nem, hát szóban, hogy a hawaiiak rettentő kedvesek és segítőkészek. A buszon is akadt egy ötvenes fazon, aki lelkesen mesélte el, hogy mit kell megnéznünk Pearl Harborban ill. jó tanácsokkal látott el, hogy hogyan is csináljuk a dolgot. A többes szám azért indokolt, mert a buszon utazott egy ifjú pár Ausztráliából, akik szintén odatartottak. Mindünkön látszott, hogy turisták vagyunk és a bácsi leült közénk.

Lényeges információ, hogy sem a látogatóközpontba, sem a támaszpontra nem lehet bevinni semmilyen táskát. A kezedben és a zsebedben szinte bármi lehet, arra nem ügyelnek, de táskát azt nem vihetsz. A látogató központban lehet jegyet venni a különböző attrakciókra ill. regisztrálni az Arizona Memorial ingyenes meglátogatására.

Én kihagytam a Tengerészeti Repülési Múzeumot ill. a U.S.S. Bowfin tengeralattjáró tetején sem sétáltam végig. 

A bejárattal rögtön szemben van a regisztrációs pult, ahol tengerészek ill. parkőrök feszítenek egyenruhában és szívesen válaszolnak a kérdésekre, adják el a jegyeket. Az alap látványosság az Arizona Memorial, ami a támadásban elsüllyesztett U.S.S. Arizona és a rajta elesett másfélezer tengerész emlékére épült.

Ez a hajó kapta a legdurvább találatot, egyenesen a lőszerraktárába. A robbanás hangját messzire vitte a szél, a hajó pedig percek alatt elsüllyedt, magával rántva a fedélzetén tartózkodók nagy részét.

Ma is ott pihen az öbölben, nem emelték ki.

A támadásban megsemmisült a flotta nagy része, de a legtöbb hajót később kiemelték, megjavították és tovább szolgáltak. Azokat, amelyek túlságosan megsérültek és nem voltak útban a kikötő forgalmának, a helyükön hagyták, kis fehér bójákat építettek föléjük, amire felfestették a nevüket.

Az Arizona lövegtornyait leszerelték, maga a hajótest a vízben maradt és egy hídra emlékeztető emlékművet emeltek fölé, ha az ember lenéz, láthatja a hajót, ahonnan időnként olaj úszik a felszínre.

Néhány rozsdás alkatrész pedig kiáll a vízből.

Az első pultnál adnak jegyet az Arizonához. Ez abból áll, hogy beállsz a sorba és a kezedbe nyomnak egy jegyet, amin van egy időpont. 20 percenként indulnak a csoportok. Az emlékmű előtt egy moziba vezetnek, ahol levetítenek egy 30 perces filmet a támadás előzményeiről, magáról a támadásról és hatásáról, archív felvételekkel. Nagyon jól összerakott, kellően felemelő, hősies és amerikai az egész. Ezután beszállsz a kompba, ami kivisz az emlékműhöz, majd 20 perc múlva visszahoz.

Lobog az amerikai zászló, ott a hajó makettje és egy parkőr, akitől lehet kérdezni.

Az épület végében a falra felvésve az áldozatok nevei.

Az egész hihetetlenül profin van összerakva, nekem olyan élmény volt ott állni, mintha a világtörténelem legnagyszerűbb hőseinek szobrát bámulhatnám. Az agyammal tudtam, hogy manipulatív és hollywoodi az egész, mégis hatott. Zseniális! El kellene ezt tanulni tőlük.

Mivel először körbecsászkáltam és csak később kértem jegyet a komphoz, ezért elég későre kaptam, ami azt jelentette, hogy volt időm elsőnek a Missourit megnézni.

20 dollár a jegy, busszal visznek át a haditengerészet szigetére. Ford Island, ma is aktív haditengerészeti támaszpont. Ez az a klasszikus, katona település, amit sok-sok filmben, sorozatban lehet látni. Egyforma házak jól átlátható tömege, kis kertek, játszóterek, kocogó, keki pólós, terepszínű nadrágos, tüsire nyírt hajú katonák, katonai rendőrök. Fotózni, videót készíteni tilos.

A szigetre egy híd vezet át, ezen csak engedéllyel lehet közlekedni.

A támaszpontra őrök engednek be a sorompón keresztül. A hajó egyedül horgonyoz a saját mólójánál, az utat amerikai zászlók szegélyezik.

A mólón negyvenes éveket idéző kantin, ajándékbolt és a lépcső, amin fel lehet mászni a fedélzetre.

Előtte még készíttethetsz fotót tengerészsapkában, sisakban, stb. A hajón lehet választani, hogy egyedül járod körbe a kis zöld nyilakat követve, vagy hagyod, hogy vezessenek. Az alapbeállítás szerint kis csoportok indulnak, a vezető elmond három-négy fontosabb momentumot a hajó életéből, meg is mutatja, hogy ezekhez melyik rész köthető, aztán mehetsz utadra. Én ezt választottam, mert egyrészt nem lett volna időm a két órás vezetésre, másrészt jobb szeretek egyedül felfedezni.

Hihetetlen élmény!

Egy csatahajón kóvályogtam basszus!

 Jártam a hídon, a konyhán, a legénységi hálókban, láttam az ügyvéd, a fogorvos irodáját.

Van néhány pár vitrines kiállítás a háború áldozatainak számáról, hadműveletekről, a mindennapi életről a hajón, egyenruhákról.

Lépcsőkön fel és le, szűk folyosókon, a plafonon futó csöveket követve lehet elképzelni, milyen lehet hónapokig a tengeren élni.Kihagyhatatlan!

A hajón szolgálatot teljesítők, mind egykori hadi tengerészek, akiknek nagyon személyes a kapcsolata a hajóval, jó kis történeteket mesélnek mindenféléről. A kedvencem az volt, ahogy a vezetőnk Henry, elmesélte a japán megadás aláírásának történetét.

Nagyon plasztikusan érzékeltette, hogy milyen lehetett a néhány japán küldöttnek a háromezer amerikai előtt felmenni a fedélzetre, aláírni a feltétel nélküli megadást, majd csendben elkullogni, miközben a hajó legénysége, a meghívott vendégek és az újságírók örült ünneplésbe kezdtek.

Elmondta azt is, hogy a ceremónia alatt, a tokiói öbölben állomásozott a teljes csendes-óceáni flotta és minden ágyú, minden puska a városra szegeződött. Az aláírást követően pedig a légierő rendezett tűzijátékot Tokió felett. Gondolom a lakosok legnagyobb örömére…