Na, ennek is eljött az ideje. Röpke négy hónappal a hazaérkezésem után elmesélem mit láttam. Nem útinapló lesz, magamnak sem írtam, a kedvetekért sem fogok. Lesz ellenben Hawaii történelem lecke, lesznek képek, lesznek mesék. Persze, minden, amit leírok a saját szubjektív véleményem, minden tekintetben elfogult és csak rám jellemző. Igyekszem azt a Hawaiit bemutatni, amit én láttam, elmesélem, hogy én hogyan éreztem magam, akinek mások az élményei vagy mást hallott, az nyugodtan döntse el, hogy melyik a neki tetsző valóság, de ide ne jöjjön elmesélni, hogy szerinte az egész csak giccs és fotósop. Nem vagyok rá kíváncsi, moderálni fogok. Mert megtehetem, azért.:) Az egész úgy kezdődött, hogy bizonyos rajtam kívül álló körülmények egy picit elvették az életkedvem, abba az irányba mozdítottak, hogy bizony nem érdemes itt maradni és a jövőre gondolni. Sokkal jobb, ha az ember inkább arra törekszik, hogy minél többet lásson a világból, az sem baj, ha megnézi, hol élhetne még az itten kívül. Ezzel egy időben találkoztam a Hawaii Five-0 című sorozattal, ami ugye a szigeteken játszódik. A sorozat fő témája a nyomozós hülyülésen túl, a család. Ráadásul valami egészen sajátos, hozzám nagyon közelálló formában. Hawaiion a család nem csak a vérségi kapcsolatokat jelenti. Ők úgy mondják ohana. Mindazon emberek összessége, akikkel törődsz, akiket szeretsz, akik az életed részét jelentik. Aztán ott voltak a csodálatos tájak, az óceán, a napsütés, az életöröm. Mindezekből aztán összeállt a vágy, hogy nekem oda el kell mennem. Pont úgy, mint anno a Caminoval. Persze, ez egy picit nehezebb dió volt, vagy legalábbis úgy éreztem. Igaz, nem kellett 6 hét szabadság, cserébe kellett nagyon sok pénz. Azt az első pillanattól tudtam, hogy – bármennyire is szeretném, ha nem így lenne – egyedül fogok utazni. Ez azt jelentette, hogy kell a bátorság rendesen. No meg, fel kell áldoznom az anyagi biztonságom egy részét. Nem volt könnyű döntés… De eldöntöttem. Megyek, mert mennem kell. Köze volt ehhez az epilepsziának is. Volt egy nagyon fontos dolog az életemben, amitől úgy éreztem, hogy jó ember vagyok, bármennyire is kételkedem olykor önmagamban. Ez pedig a viszonylag rendszeres véradás volt. Főiskolás korom óta évente átlagban kétszer adtam vért. Aztán tavasszal az egyik közeli iskolában volt a véradás én pedig felkerekedtem, hogy adom, ahogy szoktam. Mint mindig, most is ki kellett tölteni a kérdőívet az ember általános egészségi állapotáról, no meg a veszélyes tevékenységekről. Őszintén beírtam, hogy rendszeresen szedek gyógyszert, illetve, hogy van betegségem. Doktor néni kérdezte mi az. Mondtam, epilepszia. Mondta, akkor sajnos nem adhatok, az bizony kizáró ok. Majdnem elbőgtem magam. Nagyon, nagyon rosszul esett. Valahogy kirántotta alólam a talajt. Előtte nem gondoltam a betegségemre úgy, mint tényleges betegség. Nem volt tünete, a gyógyszeren, meg a fél évente esedékes felülvizsgálaton kívül nem volt jelen az életemben. Erre, ez az orvos azt mondja nekem, hogy nem vagyok az, aki eddig voltam, nem adhatok vért, nem érezhetem magam hasznosnak többé. Selejtes lettem. Hivatalosan is. Mit mondjak, kurva szarul esett. Egy hétre elment a kedvem még az élettől is. Attól a pillanattól, hogy eldöntöttem, hogy utazom, elkezdtem olvasgatni, kérdezősködni, utánajárni dolgoknak. Elolvastam mindent Hawaiiról és a történetéről, amihez csak hozzáfértem és egyre jobban tetszett az ott élő kis nép. Nagyon sok a hasonlóság az ő sorsukban, meg a miénkben, nagyon sok az érdekesség. Ráadásul, mivel viszonylag fiatal nemzetről van szó, nem kell túl sok mindent megjegyezni, egészen áttekinthető és követhető a történelmük. Büszke, de hihetetlenül kedves emberek. Őszintén kedvesek. Nem érdekből, nem álarcként. Mondhatni gyermekien. Nekem értelmezhetetlenül.
Ezzel együtt elkezdtem összeszedni az erőt, hogy kiadjam azt a rengeteg pénzt, amit ki kellett adnom, hogy eljussak oda. Ez tavalyi árakon (270 Ft körüli Euróval, 170 Ft körüli Dollárral számolva) nagyjából 270 -300 000 Ft a repülőjegyre, 180 – 220 000 Ft a szállásra, plusz költőpénznek még 200 000 Ft, hogy biztos jusson mindenre. Persze, nem fényűzően, nem luxusban, csak úgy olcsón, épphogy a hátizsákos turistaság felett. Nagyot nyeltem, kerestem egy megfelelő önigazolást, hogy miért is éri ez meg nekem, megtanultam kellően hihetően elmondani, ha valaki kérdezné és aztán hajrá.
Természetesen, utazási irodáról szó sem lehetett, nem vagyok én hülye, hogy mások mondják meg, mit vegyek, majd én eldöntöm, megkeresem, kitalálom, lefoglalom, kifizetem. Hiszen feltalálták már az internetet!
Elsőnek az amerikai vízumról kellett infó, amiről mindent meg lehet találni, az amerikai nagykövetség internetes oldalán. Gyorsan eldöntöttem, hogy mivel sosem birtokoltam hasadóanyagot, hogy soha nem forraltam tervet az amerikai kormány megdöntésére, de tényleg, jó lesz nekem az elektronikus vízum, az ESTA. Ez az egyszerűsített beutazási kérelem. Obama bácsinak köszönhetjük, köszönjük is, mert praktikus. Nagyon. Nem kell megjelenni a követségen, nem kell 40 dollárt fizetni érte és ráadásul gyors is. Cserébe nem biztos, hogy beengednek. Elvileg van egy olyan kitétele, hogy ha a bevándorlási tisztviselőnek (gyakorlatilag határőr) nem vagy szimpatikus, akkor megtagadhatja a belépésed az országba. Nem tudom, ez eddig hányszor fordult elő… Kockáztattam. Valami 15 dollár körül volt a költsége, online kitöltés után bankkártyás online fizetés, majd jött a visszaigazolás, hogy OK, megkaptam. Innentől kezdve, benne vagyok a rendszerben, nem kell vinnem magammal nyomtatott példányt, persze, saját magam megnyugtatására azért vihetek és én vittem is. Spoiler! Nem volt rá szükség. Tényleg benne voltam a rendszerben.
Ezután jött a repülőjegy. 15 dollár (2572 Ft) még nem olyan vészes összeg, ha az ember bebukja, míg ellenben 1000 dollár után már nem őszinte az ember mosolya. Legalábbis az enyém. Kezdetnek ott volt a Pelikán, ami egy gyűjtő oldal, ahol nagyon sok légitársaság, nagyon sok járata közül lehet választani. Ez kb. arra jó, hogy megtudd ki szokott, honnan hova repülni. Sajnos, nem lehet eléggé válogatni, nem lehet eléggé egyedivé tenni a válogatást, ami azt jelenti, hogy több átszállásos útra, ő kitalálja, hogy az ember, hol mennyit akar várni, aztán csókolom. Ez akkor problémás, ha az ember ennek köszönhetően elrepül reggel hatra Frankfurtba, de csak délután 14-kor indul tovább San Franciscoba. Sok érdekeset látni egy repülőtéren, de azért 8 órát nem érdemes ott tölteni, ha nem muszáj. És nem muszáj. Szóval, tájékozódásnak jó volt, aztán feljebb léptem és elkezdtem nézelődni a légitársaságok saját oldalain is. A United nagyon szimpatikus volt, sok jót hallottam róluk 2001-ben a hírekben ;), hát gondoltam, ha Bin Ladennek jók, akkor nekem is. Sikerült is nagyon jó áron, nagyon jól összerakott járatokat találnom, ami azt jelentette, hogy az ajánlott várakozási időknek se alá, se nagyon fölé nem lőttem. Ma már tudom, hogy az bizony minden esetben a worst case scenario – vagyis a legrosszabb eset. Nem kell annyit ülni a repülőtéren még transzkontinentális utazások esetén sem. Miután mindent kiválasztottam, megpróbáltam megvásárolni a jegyet. Azért csak próbáltam, mert az amerikai oldal nem fogadta el a magyar címet a hitelkártyához. Alapbeállítás, hogy az USA-ban laksz, nem lehet módosítani. Persze, magyar virtus, meg nem vagyok én hülye, az én eszemen ti nem jártok túl, bepróbálkoztam az európai oldallal. Vagyis a némettel. Ezen is kiválogattam, ami kellett, regisztráltam, majd választhattam, hogy Deutschlandban lakom, vagy Deutschlandban lakom. Persze, nem adtam fel, trükköztem, ennek az lett az eredménye, hogy közölte a telefonomon keresztül a bank, hogy elutasították a tranzakciót. Ezután jött a telefonos segítség. Felhívtam a jegyfoglaló telefonszámot, a német központnál, elmondtam, hogy mi a panaszom. Én azt szerettem volna, ha engednek fizetni, ő erre azt mondta, hogy hagyjuk a rizsát, foglaljak inkább telefonon. Mondom, jó. Másfél órás telefonbeszélgetés eredményeként sikerült összehozni ugyanazt a foglalást, ami a neten kb. 15 percig tartott, de legfeljebb 30. Büszke voltam és boldog. Néni e-mailben elküldte a megerősítést, mondta a pénzt majd akkor vonják, amikor kiállítják az e-ticketet. Vártam. Még aznap (péntek volt délután, szar idő) meg is jött az SMS, hogy levonták a jegy árát. 271956 Ft. Ez ugyan kevesebb volt, mint számítottam, de sebaj, éljenek soká. Másnap jött egy újabb SMS, miszerint levontak 301142 Ft-ot, szintén a Unitedtől, szintén jegyre. És meg is jöttek az e-mailek az e-ticketekkel. Mindkettő. Mindkettő az én nevemre, de a kitöltésekből jól látszott, hogy az egyik az általam neten foglalt, elutasított tranzakciós, a másik pedig a telefonon foglalt (ez valamiért eleve drágább volt, mint a netes, pedig ugyanazon gépek, ugyanazon útvonal volt). Plusz levontak 2715 Ft (10 euró) telefonos foglalási pótdíjat. Nem tudom, Ti mit csináltaltok volna, én kétségbeestem. Mert az oké, hogy van két jegyem, de mi a f@szt fogok csinálni a feleslegessel. És miért kerül ez nekem 600k forintba és egyáltalán! Segítség! Gyorsan megkerestem, hogy hogyan lehet reklamálni, hát remek hírem van, csak e-mailben. Faxa, megírtam e-mailt, igyekeztem mindent infót megadni. Három napon belül kell válaszolniuk, a harmadik napon kaptam egy e-mailt, hogy mivel nem visszatéríthető a jegy, csak akkor áll módjukban mégis stornózni, ha van egy ugyanilyen útvonalra, ugyanezen dátumokra szóló jegyem. Gyorsan megírtam a másik jegy azonosítóit és vártam. Három napon belül megérkezett a számlámra a jegy ára. Igaz, az olcsóbbiké, no de ez már mindegy. Huh, fellélegeztem, szuper, van jegyen, megyek Hawaiira! Ez volt júniusban.
Ezután jöttek a programok és a szállás. Szintén a neten nézegettem a dolgokat, keresgéltem, hogy melyik hotel hol lehet, mennyire közel a vízhez, mennyire közel máshoz, mennyire forgalmas helyen, stb. Ez azért jóval nehezebb, mint repülőt foglalni, mivel, amíg nem jártál egy helyen, leginkább fogalmad sincs róla, hogy mi lehet jó hely és mi nem. Erre szántam időt rendesen, majd felvettem a kapcsolatot a Hawaii Aloha Travel ügynökével. Ők egy nagyon kedves, szimpatikus társaság, akik ott élő ügynökökkel szerveznek utazásokat. Ez azt jelenti, hogy aktuális infóik vannak, ha megmondod, mi érdekel, összerakják a csomagot. A Hawaii Five-0 kapcsán ismertem meg őket is, mivel a premier hétvégéjére a szigetre érkező népeknek igyekeztek programokat szervezni. Volt is remek akciós szállás ajánlatuk. Park Beach Hotel, a parton, Waikiki állatkert felőli végén. Térkép alapján remek hely, wi-fi a hallban, kis szoba, kis hűtő, kávéfőző, ingyen törölköző a strandoláshoz. 13 éjszaka, 1170 dollár, adóval, mindennel. Ez nagyjából 200 dollárral volt a netes legolcsóbb ár alatt. Lefoglaltam, Kaptam visszaigazolást. Még korábban regisztráltam az Aloha Travel által szervezett három másik programra, ezekkel egy időben vonták a szállást is. Itt is volt egy kis probléma a hitelkártyával, mivel valamiért más sorrendben akarták megadni a lejárati dátumot, mint ahogy azt az OTP elfogadja. Rejtély, hogy miért, hiszen én úgy adtam meg, ahogy a kártyán volt. Ezt is megoldottuk, persze.
Innentől kezdtem el tervezgetni, hogy mit is akarok megnézni, de csak úgy lazán. Azt tudtam, hogy Pearl Harbor kihagyhatatlan, hogy Diamond Headet megmászom, hogy az óceánban fürdök, hogy a North Shore-t nem hagyom ki és egy ősi hawaii heiaut (szent helyet) is meg kell néznem közelről. El akartam menni amerikai plázába (Mall, ahogy ők hívják) és moziba. Minden más opcionális volt, ahogy esik, úgy puffan jelleggel. Így is lett.