Mostanság volt sok jó dolog, csak épp egyszerűen nincs kedvem megírni. Fene tudja, hogy miért, gondolkoztam a dolgon már, de azt hiszem a lustaság lehet az egyetlen ok.
Egy hete szombaton voltunk Ramszesz, az ásatás kiállításon. Eredetileg nagy közös sok emberes bulinak indult, mint anno a bécsi Tutankhamon, de végül csak Krisztiánékkal meg a lányokkal mentünk. Mókás volt, igazából felnőttnek sokkal kevésbé izgalmas, mint gondoltam, de a lányok élvezték nagyon. Én tényleg kúszós-mászós önállóan felfedezős kalandra számítottam, ehelyett kaptuk a hungarocell makettek közötti tárlatvezetést, idegenvezetővel. Ez utóbbira egyébként nem lehet panasz, a kislány nagyon megtalálta a hangot a gyerekekkel, érdekesen és okosan beszélt. A végén volt szuvenír bolt, gazdagabbak lettünk egy IGAZI egyiptomi papirusz képpel, amin még pecsét is van, hogy ezt bizony kézzel csinálták, ott, úgy és abból ahol, ahogy és amiből régen is. Szóval megérte az 1900 Ft-ot. Lett egy öt forintosból készült emlékérménk is.
Most hétvégén pedig Sting koncerten voltam. Nagyon nagy királyság volt. Ő is mondta, más is mondta, de valóban megtalálta a módját, hogy úriember maradjon és majdnem hatvanévesen is jól mutasson színpadon. Ez pedig azért nem megy mindenkinek könnyen. Ugye. Ebben a napban egyébként még az is jó volt, hogy Z-vel és Katival mentünk, ráadásul már korán reggel indultunk, mivel venni akartak egy kettleballt és az a bolt, csak délig volt nyitva. Így aztán estig plázátunk az Arénában. Ettünk-ittunk, moziztunk, könyvesboltban nézelődtünk (ezt nem azért mondom, hogy javítsak a megítélésemen). Ami miatt mindez nagyon jó volt, hogy bár öregszünk és már nem megy minden zökkenőmentesen és természetesen, de mégis el tudtuk tölteni a napot együtt, nem lett örihari a vége és szerintem jól is éreztük magunkat. Én biztos.
Koncert. Innen is szeretném megköszönni Sting bácsinak, (igen, olvassa) hogy elénekelte a Russians című dalt. Meg a Shape of my heartot. Meg a kukkolók örök himnuszát, az Every breath you take címűt. Nagyon szeretem ezeket a dalokat, ahol kellett sírtam, ahol kellett nevettem. Most egy ideig megint nagyon sok Stinget fogok hallgatni.
A sok-sok kulturális program között egyébként olvastam is. Ám, mert tudok. Nagyon, nagyon ajánlom mindenkinek a Tetovált lány című regényt. Engem nagyon mellbe vágott. Vagy megérintett, megdöbbentett, a legjobb szó talán a felkavart. Hihetetlen a stílusa, ahogy kívülről, tárgyilagosan írja le a legnagyobb borzalmat is és talán pont ezzel ránt a közepébe. Egészen messziről indít, a könyv feléig nem érted, hogy miről is van szó, hogy minek ez a sok infó, hogy minek is kezdett bele a mesébe, aztán puff, belehány az arcodba. Attól a pillanattól kezdve, pedig nincs kiszállás. Pontosan átéled azt, amit a főhősök. Hősök? Hát azért az két esélyes. Karácsonyra a trilógia másik két részét kértem, mert ideális olvasmánynak tűnnek a békés, boldog, családias ünnephez.
Ma az egyik munkatársam a Caminoról kérdezett, mert egy ismerőse menne. Nagyon jó volt beszélni róla. Megint megnéztem, hogy mikor és hogyan tudnék menni jövőre. Lassan el kellene dönteni és elkezdeni szervezni, de még várok valamire. Őszintén megmondom, hogy magam se tudom mi az, de biztos vagyok benne, hogy lesz itt még valami, ami nem úgy alakul, ahogy várom.
Pozitív, hogy rendbe raktam a pénzügyeim, egészen jó úton haladok.
Az iszap dologról szerintem nem maradt mit elmondani, a nyugdíj téma is lejárt lemez. Szóval, most ennyi. Majd jövök, ha jövök.