Úgy tűnik a hagyományokat nehéz megtörni. A mi családunkban június a halál hónapja...Morbid? Lehet. Nem tehetek róla ez az igazság. Az anyai nagyapám, az anyukám és most az apai nagyanyám is ebben a hónapban ment el örökre. Akik fontosak voltak.
Apám csütörtök délelőtt hívott, hogy nagyi meghalt. Eljött hát ez is. Valószínűleg nem vagyok normális, de szerintem jobb így. Sőt, azt is el kell mondanom, hogy sokkal korábbi és könnyebb halált érdemelt volna. Isten pedig bárhol legyen is, megint bekaphatja. De komolyan.
A nagyanyám nagyon jó ember volt. Nem könnyű, nem egyszerű, de jó. 40 évesen özvegyült meg és így élte le az életét. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy az lettem, aki vagyok. Persze, nem mondom, hogy tökéletes munkát végzett, de mindig a legjobbat akarta nekünk. Sok dolog van, ami miatt hibáztatom, de tudom, hogy csak jót akart. Szerettem. Sőt, tiszteltem. Nagyon kevés embert tisztelek, ez biztosan valami generációs probléma, de a legtöbb emberből csak a hibáját, a tévedéseit, a bűneit látom. Az ő esetében látom majdnem az egész képet.
Gyerekkoromtól kezdve azt hallgattam, hogy mennyire hasonlítok rá és most már tudom, hogy ez tényleg így van. Az összes hibáját átörökítette rám. Nekem kellene feldolgoznom azt, amit neki nem sikerült. Nekem sem megy túl jól. Ráadásul az utolsó 5-6 évben beteg volt. Nem fizikailag, nem az istene ennyire nem volt jó fej. Azt vette el tőle, amit a legjobban féltett. Az értelmét. Világéletében attól félt, hogy megbolondul. És így is lett.
Nem hiszek az egyházban, nem hiszek a keresztények istenében, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy miben hiszek, de reméltem világ életemben, hogy jó tett helyébe jót várj. Most már elmondhatom, hiszen úgyis mindegy, hogy a Caminot én is zarándokként, saját és hozzám közelállók bűnbocsánatáért is gyalogoltam, persze lehet, hogy el kellett volna dönteni, hogy kinek a megbocsátására van szükségem és akkor működött volna, mert így sajnos nem.
Leginkább össze-vissza beszélek. Ott tartottam, hogy csütörtök délelőtt hívott apu. Azóta gyakorlatilag nem álltam meg, hogy gyászoljak. Most. Most próbálom összeszedni, hogy ki is ment el és miért dühös vagyok és megkönnyebbült. Nem tudom, hogy mit kellene éreznem, de azt tudom, hogy a fájdalmon, hogy elveszítettem már korábban túlestem. Lassan, talán majd a düh is elmúlik. Bár, nem szokott.