meglepetés-e blogbejegyzés... Na, mennyire vagyok közhelyes? Nagyon. Sebaj, jó pár évet vártam, hogy elsüthessem, hát íme. Nem lehet megunni...
Eljött hát ez a nap is. Most kéne valaki, aki megkérdezi, hogy akarsz róla beszélni? Akarok hát! Ez egy nem kerek évforduló. Igazából nincsen benne semmi különleges. Ugyanakkor meg mégis. Ténylegesen júniusban lesz az ideje, de kockáztassuk meg, hogy megérem, szóval az van, hogy mostantól fogva, életem nagyobbik részét az anyukám nélkül éltem le. Szar ügy. De tényleg. Ez most nem arról szól, hogy sajnáltatni akarom magam, mert nem. Tudom, hogy vannak emberek, akiknek rosszabb, vannak akik ugyanezen túl vannak már, de nekem számít. És most magamnak is csak én számítok. Szóval, akarok róla beszélni.
Nem tudom, hogy hol kellene kezdeni. Ez az a tipikus jelenet, amikor ül az ember a pszichológusnál és nézik egymást. Hol kezdjem? Meg minek. Az úgy volt, hogy éveken keresztül magamat hibáztattam. Tehettem róla? Nem. Tudom ezt? Tudom. Elhiszem? Nem. Miért? Mert nem búcsúztam el. Mert nem voltunk a kórházban, mert csak ültem otthon és azt ismételgettem, hogy ha meggyógyul, elmegyünk Velencébe, hogy minden rendben lesz. Aztán meg telefonáltak és vége volt a világnak. Én pedig az utolsó beszélgetésre gondoltam, arra, hogy nem mentem el vele a temetőbe előző délután a nagyapám sírjához, mert azt hittem, hogy lesz még alkalom. Arra, hogy az egyetlen alkalommal, amikor meg akart ütni, akkor elpattant egy ér az ujjában, így az is neki fájt. Arra gondoltam, hogy milyen gyerek vagyok, ha nem éreztem meg, hogy valami baj van. Hogy nem mentem ki hozzá a munkahelyére. Hogy én tehetek róla, hogy a földön fekve, bénultan várta, hogy valaki rátaláljon, hogy én tehettem arról, hogy mire megtalálták már túl késő volt. Elképzeltem, ahogy próbálja elérni a telefont és azt, hogy tudta mi van vele, hiszen nővér volt. Elképzeltem, hogy mennyire félhetett. Miután ezzel mind végeztem és a bűntudat bevésődött az agyamba, meghallgattam, ahogy apám körbetelefonálta az ismerősöket és rokonokat. Sosem felejtem el, ahogy minden beszélgetésnek azzal lett vége, hogy azt mondta: "Igen. De, az élet megy tovább..." Én pedig legszívesebben üvöltöttem volna, hogy nem, nem megy tovább. Az életnek vége! És a hangok addig dörömböltek, míg az életnek vége is lett. Nagyjából azóta nem tudom, hogy mit mondjak neki. Ellöktem, ahogy mindenkit, mert közhely, de túlságosan fáj szeretni. Értelmetlen tervezni és nem is érdemlem meg, hogy jó dolgok történjenek velem. Eltelt 16 év és ennyire jutottam. Tudom, hogy innen szép nyerni, hogy fel kell állni, hogy ennél súlyosabb dolgokat is túl lehet élni. Az egyetlen probléma, hogy ezt azok mondják, akiknek fogalmuk sincs. Szóval, hiteltelen. Ne is próbálja senki elmagyarázni, hogy szerinte ez milyen. Mert nem olyan. Tényleg nem. Van szerencsém ismerni hozzám hasonlókat. Ne haragudjatok meg, tudjátok kik, de Ti is sérültek vagytok. Persze, Ti tudjátok is.
Ezt most egyetlen egy dolog miatt írtam le, mert nekem szükségem volt rá, hogy elmondjam. Magamnak, Nektek. Nem akarok magyarázkodni, nem is szoktam úgy hiszem. Nem írom a pólómra, nem tetováltam a homlokomra, de ez vagyok én. Nem kell sajnálni, azt tartogassátok azoknak, akiknek az kell. Nekem elég, ha néha meghallgattok és nem ítéltek el, amiért nem a szokásos elvárásoknak akarok megfelelni.

Az a kisfiú jár el hozzám
Mostanában, nevetve, holtan,
Aki voltam.

Édes kölyök: beteg, merengő,
Körüllengi s babrálja lágyan
Szegény ágyam.

Vénülő arcom nézi, nézi
Csodálva s könnyét ejti egyre
A szememre.

S én gyermekként ébredek sírva
Százszor is egy babonás éjen,
Úgy, mint régen.
Ady Endre: Egy ismerős kisfiú