Akurvakibaszottéletbe!
Fél éve is van már, hogy egyik napról a másikra dolgozunk. Pontosan látja mindenki, hogy minden nappal kevesebb az esélyünk, hogy megmaradjunk. Néha vannak bíztató fejlemények, olyankor az ember elhiszi - mert el akarja hinni - hogy van felfelé út, hogy nem ragadunk bent a mocsárban. Aztán egy héttel később megint elküldenek öt embert.
Teljes a kétségbeesés. Eddig hihető és védhető volt az az álláspont, hogy aki megy, az lehetőséget teremt a többieknek a túlélésre. Én már ezt sem hiszem el. Nem akarok pánikot kelteni, de ... süllyedünk. És tévedünk, ha azt hisszük, hogy nincsen lejjebb, mert van. Ráadásul, most elkövetkezik az a pillanat, amikor gyakorlatilag csak reménykedhetünk benne, hogy minden hónapban kapunk fizetést. Először a 10%-a lett eseti jutalom, amit megkapunk, ha nyereségesek leszünk. Mondom, HA
. Mostantól már étkezési utalványra sem futtja. Sőt, az egészségprémium, mint olyan is megszűnik.
Az, hogy a papírt mi vesszük, hogy nyomtatni tudjunk, csak a jéghegy csúcsa.
Megjött az útlevelem. Én fizettem, fel sem merült, hogy nem nekem van rá szükségem. Vesztes-e vagyok? Viszont, biometrikus. Megyek Ámerikába, ott biztos örömmel fogadják a szegény bevándorlót.
Kettő darab hasonlat szemlélteti remekül a helyzetet és egyben a lelkiállapotomat. Állunk egymás mellett szépen vigyázban, a táborparancsnok pedig körbesétál és találomra valakit fejbelő. Nem tudni, hogy a mellettem álló, vagy én következem.
A másik pedig az, hogy toljuk a cég szekerét fel a hegyen. A csomagunk a szekéren, mindenki nyomja, aztán valaki kiáll a sorból és nem segít tolni, de a csomagja fent marad. Ja, és ráadásul a szekér is szétmállik közben a kezünkben.
Szerintem mindenki érti miről van szó. A kérdés az, hogy mit lehet ilyenkor tenni. Fogalmam sincs, de legalább mondani kellene valamit. Valami lelkesítőt vagy megnyugtatót, vagy tök mindegy, de legalább egy szembenézés erejéig emberszámba venni azt a sok szerencsétlent, aki tolja a szekeret. Én erre várok. Immár fél éve. Hiába...