Elindult az új év és mostanság elég jó kedvem van, ami a körülményeket tekintve minimum meglepő. Van ugye gazdasági válság, ami a céget sem hagyta érintetlenül. Nincs gáz, ami miatt lehet nyugtalankodni. Kaptam összesítőt a biztosításom hozamáról, ott sem túl rózsás a helyzet. Én mégis vidám vagyok és bizakodó. Egyre jobban félek tőle, hogy ez mégis mániás depresszió. De ezt csak zárójelben.
Vannak ugye az én kedves barátaim, akik közül többen is blogolnak már. Ez most egy olyan alkalom, amikor körbenyaljuklinkeljük egymást. Volt egy poszt, ami egy anyuka felháborodása, más anyukák és apukák vélt vagy valós felelőtlensége okán. (Diplomácia:ötös.) Volt ennek jó sok kommentje, amit leginkább ketten generáltunk. Rövid diskurzus, ami sokkal messzebb vezetett, mint az eredeti történet. Erről az én Apakuka barátom mélyenszántó és/vagy magasröptű elmélkedésbe kezdett. (Itt ragadom meg az alkalmat, hogy elmondjam mennyire szeretem a magyar nyelvet, hiszen két ellentétes képről van szó, mégis ugyanazt jelentik.) Én pedig az ő gondolatai nyomán indulok ma el.
Sors. Megírták? Előre? Befolyásolható? Szabad akarat? Van? Nincs? Tudjuk? Hisszük? Az a baj, ezzel a dologgal, hogy itt bizony hinni kell, nincs mese. Ezt bizonyítani meglehetősen nehéz. Van bennem egy rész, aki minden további nélkül elfogadja, hogy van nagyobb terv, vannak dolgok a szemmel láthatón túl,de azt tartom, hogy a sorsunkat magunk alakítjuk. Van is erre egy nagyon remek történetem.
Volt egyszer egy ember, akinek nagyon nagy volt a hite az istenében. A folyó mellett élt és egy nap azt hallotta a rádióban, hogy jön az árvíz és kitelepítik a folyó mellett lakókat. Az ember nem félt, mert hitte, hogy az istene megmenti őt, letérdelt hát és imádkozni kezdett: Édes Istenem, ments meg engem! Néhány óra múlva, jött egy teherautó, ami a házaikban maradtakat gyűjtötte össze, menekítette az ár elől. Jött a sofőr, mondta az embernek, hogy jöjjön gyorsan, mert rövidesen itt a víz, ha marad megfullad. Az ember erre azt felelte, pedig ő marad, mert az istene megmenti majd. Jött az árvíz és elöntötte az udvart, már az ablakpárkányig ért. Jött egy ember csónakon, de emberünk nem ment vele, mert az istene megmenti őt. A víz gyorsan emelkedett és az ember megfulladt. A lelke a túlvilágra került és ott kérdezte az istenét, hogy ő bizony órákon át imádkozott, miért nem mentette meg. Az istene erre azt felelte: Ó ember, kedves vagy a szívemnek, ezért meghallgattam fohászaid és meg akartalak menteni. Te balga lélek, azonban nem hallgattál rám, hiába üzentem a rádióban, hiába küldtem a teherautót és hiába a csónakost, te maradtál és megfulladtál.
Szeretem ezt a történetet. Ez bizony a szabad akaratról szól. Foglalkoztam életem során több az ezoterikához kapcsolódó dologgal, ami érdekelt. öbbek között tenyérolvasással. A sors dolgot is ezen az úton próbáltam fejtegetni. Van is egy számomra meggyőző bizonyíték, ami persze nem állná meg helyét objektívként, de nekem elég. Van az én életvonalam. A jobb kezemen 18 éves koromig egy elágazásnál ért véget és nagyon halványan folyatódott a bal oldalon. Aztán egy napon a másik szára elkezdett nyúlni, nőni, hosszabbodni. Szépen lassan elhaványodott az összekötő vonal, mára csak az elágazás nyoma maradt és a jobb oldalon egyre növő vonal. Az eredeti vonal a sorsvonalamba ért volna bele, ahogy az nagyjából a bal kezemen (a megírt sors) látszik is. Ez a felismerés lelkesítő és elkeserítő is egyben. Lelkesítő, mert én írom a sorsom, én döntöm el mit teszek, de ijesztő, mert nem vigyáz rám senki, nincs iránymutatás, nincs "védőháló".
Nem hiszek a megírt sorsban. Lehetőségekben hiszek, okok és következmények láncolatában.
Abban hiszek, hogy nehéz annak, aki nem ismeri fel a jeleket. Legnehezebb azonban annak, aki keresi, mégsem találja, látja. Legkönnyebb annak, aki felismeri vagy nem is keresi. Boldogok a sajtkészítők...