Esik az eső, szürke az ég, fáj a fejem és nyomorultul érzem magam. Ez az az érzés, amikor legszívesebben magzatpózban a földön fekve vonyítanék. Nem teszem, de már nem sok hiányzik. De tényleg.
Párszor megtörtént már, de ezúttal nem értem. Úgy lett vége, hogy el sem kezdődött. Sőt, soha nem is gondoltam, hogy elkezdődött. És nem is akartam, hogy elkezdődjön. Aztán ma a jeges rémült és totális kétségbeesés bebizonyította, hogy mégis volt bennem egy apró remény. Ma meghalt. Jó ez így. Majd pár nap múlva már én is tudok velük örülni, mint mások. De most még piszkosul fáj. Kár értem.

Nem kell sajnálni, köszönöm, arra ott vagyok én magamnak. Elmúlik.

update 22:15: elmúlt. Volt szerencsém egy jót beszélgetni és ez észrevétlenül segített megfogalmazni azt, ami segít elfogadni, hogy csupán mások által belelátott dolgokat képzeltem én is oda, ahol nem volt semmi. Ésszel nevettem azon, hogy mások szerint mennyire... de belül kezdett tetszeni az ötlet. De ez nem az én álmom volt. Lassan múlik a fejfájás is. Ráadásul lakásfronton is mozog valami. De az még csitt, csak csendben. A nóta és a bejegyzés marad, mert csak.