Akárkinek mondom el, hogy Hawaiira utazom, rögtön azt kérdezi, hogy miért. Én meg nem értem a kérdést. Mit miért? Ki nem akar elutazni Hawaiira? Na ugye. Ettől persze nem marad abba a kérdezősködés. Jó, jó,de miért épp Hawaii? Miért most? És tényleg egyedül? Aztán miután ezen túl vagyunk, jön az a tekintet. Az a jó kis magyaros, irigykedős, amelyikben az emberek egyszerre próbálják kifejezni, hogy ők akkor sem mennének, ha megtehetnék, meg, hogy aki odamegy annak biztos sok a pénze, akinek pedig van ilyesmire pénze, az nem is ember. Persze, nem kapom ezt meg mindenkitől, de azért elég sokaktól. Ott tartok, hogy inkább már nem is mondom. Szinte kezdem szégyellni. És nem, nem csak én képzelem be ezt a fajta reakciót. Persze, van olyan is, aki velem örül, aki kérdezget és nem küld el anyámba, ha elmesélem mi újat tanultam épp a Szigetekről. Igen, ezek az emberek a barátaim.
Na, de komolyra fordítva a szót, olyan ez, mint a Camino. Majd, ha hazajöttem elmondom, hogy miért mentem. Ígérem! Addig is, egy kis hint:

Tudom, hogy volt már. De még mindig aktuális.