Öt éve ilyenkor elégedetten sétálgattunk Santiago utcáin. Emlékszem az érzésre. Nagyszerű volt. Jöjjön hát egy kis visszatekintés, a dolog több okból is aktuális. Az idén volt érettségi találkozónk is. Ott is lehetett visszatekinteni. Meg összefoglalni. Érdekes volt mások történeteit hallani, meg a sajátomat is megosztható formába önteni.
Szóval, mi történt 2006 óta. Kitörtem az akkor megtörhetetlennek látszó mókuskerékből, ami akkoriban a T-művek volt. Életemben először kaptam úgy munkát, hogy nem én kuncsorogtam érte. Bevált. Remélhetőleg mindannyiunknak. Én remekül érzem magam ott ahol vagyok. Az utóbbi hónapok történései miatt sokat gondolkoztam, hogy vajon akarok-e ennél többet, felelősségteljesebbet és arra jutottam, hogy nem. Teljesen elégedett vagyok a helyemmel és a munkámmal is. Nyilván, ahogy közeledik a nyár, úgy vagyunk egyre fáradtabbak és volt néhány nem túl jól sikerült döntés, meg kényszerhelyzet, aminek következtében nem sikerült megerősíteni a mi kis osztályunk alapját, de felismertük a hibát és talán sikerült is kiküszöbölni. Nem leszek sejtelmes, arról van szó, hogy tavaly, amikor fel kellett venni valakit, nem találtuk meg az optimális embert, így most újra próbálkoztunk. Aztán meg sok a fiatal (itt olyanokra gondolok, akik bizony legalább tíz évvel később születtek, mint én), akik valahogy egy egészen más világban nőttek fel és teljesen mást gondolnak a munkáról, mint én (mi). Ebből aztán vannak konfliktusok, amiket vezetőként bizony nekem kell megoldanom. Igyekszem, na.
A családdal minden rendben, volt egy időszak az év elején, amikor nem nagyon találtam a helyen, úgy éreztem, hogy útban vagyok, hogy nem így kellene lennie, aztán rájöttem, hogy én vagyok a hülye, mert, van annyira lelkiismeretlen mindenki a környezetemben, hogy megmondja az igazat. Nem vagyok útban. Nem is használnak ki. Egyszerűen csak van hova tartoznom. Ez pedig nagyon jól esik, mindennap. Nem kevés belső őrlődés árán rájöttem, hogy mi fontos és mi nem. És lett egy új álmom is.
Igen. Utazás. Eredetileg azt terveztem, hogy újra elmegyek Spanyolországba és megjárom a Camino egy részét. Nem az egészet, mert az ugye nagyon hosszú idő. Tervezgettem is, aztán rábukkantam egy sokkal jobb célra. Annyi szép hely van a világon, nem biztos, hogy érdemes mindig ugyanoda menni. Ráadásul az embernek folyamatosan fejlődnie kell, kipróbálni magát olyan helyzetekben, amikről korábban álmodni sem mert. Na, így lett az én új úti célom nyolc sziget a Csendes-óceánban. Félúton Ausztrália és Kalifornia között. Igen, Hawaiiról beszélek. A szabadságom és a repülőjegyem már megvan. Az időpont szeptember 8-21.
Érdekes, hogy a mostani főnököm, úgy reagált az ötletre, hogy menjek és nagyon örül az ilyen ötleteimnek. (Egyébként csak kicsit remegett a szája széle) Ok, nem hat hét és nem is úgy álltam oda, hogy felmondok, ha nem enged el, de akkor is. Egyébként, teljesen más a munkakörnyezet, mint anno a T-műveknél volt. Például előfordult már, hogy megkérdezték a véleményem. Sőt, olyan is volt, hogy hallgattak rám. Igen, még a főnököm is. Sőt, mások előtt is elmondta, hogy rám hallgatva tett valamit, amit tett. Az nagyon jól esett, na. Egyébként, baromira más érzés az embernek megjelennie a főnöki irodában, ha tiszteli azt aki ott ül. Tényleg. Gyakorta beszélgettünk erről Krisztiánnal is, mert hogy bizony voltak az elmúlt két évben pillanatok, amikor nem sok választotta el valamelyikünket vagy épp mindkettőnket, attól, hogy azzal a bizonyos papírral látogassuk meg Aput. (igen, így hívjuk... Igen, szeretetből... De tényleg,) Aztán, mindig volt valami ami visszatartott. És nem, nem csak a gyávaság vagy épp a lustaság.
Hol is tartottam? Ja, felelősség, meg karrier. Szóval, rájöttem, hogy én nem akarok kapitány lenni. Ellenben első tiszt az szeretek lenni. Nummer 1, Commander Ryker.
Miért éppen Hawaii? Mit tudom én. Miért volt öt éve épp a Camino? El kell menni. Messzire. Láttam képeket, láttam filmeket, olvastam róla és egyszer csak bevillant. Gyerekkorom óta a tenger és az óceán a mániám. Mindig is arról álmodtam, hogy lesz egyszer egy házam a tengerparton, aminek lesz egy nagy konyhája, egy hatalmas étkező asztallal, ahol a barátaim mindig vendégségbe jönnek és együtt eszünk, beszélgetünk, fürdünk a tengerben, isszuk a jó borokat, élvezzük az életet. Aztán egy Hawaiin játszódó TV sorozat közben ez újra bevillant. Baromi élesen. Majdnem deja vu jelleggel. Tudom, hogy van ott valami keresnivalóm. Az első keresések még azzal indultak, hogy vajon hogyan is lehet oda kivándorolni, milyen lehet ott élni, mennyibe kerül egy lakás, mit lehet csinálni, mennyit lehet keresni, mennyibe kerül az élet, stb. Aztán szépen lassan rájöttem, hogy nem eszik olyan forrón a kását, Róma sem egy nap alatt égett le, szóval lehet, hogy először el kellene menni és megnézni, hogy vajon bírom-e a klímát, tényleg olyanok-e az emberek, mint mondják, tényleg olyan gyönyörű-e, mint a fotóboltolt képeken vagy az egész csak az utazási irodák trükkje. Na, így lesz ebből utazás. Nem olcsó, majd, ha meg lesz minden, akkor elmondom, hogy mennyibe is került, addig se tessék utálni, nem keresek ilyen jól (vagyis dehogynem, minden hónapban egy kisebb családi ház árát, ugye) egyszerűen csak jól fektettem be az örökségem és mivel a világ úgyis elpusztul jövő decemberben, mi a fenének tartalékoljak. Nem tudtok lebeszélni, ne is próbáljátok meg. Jó, takarékoskodtam is. Okosan.
Szóval, szeptemberben utazom, addig dolgozom és próbálok még jobb lenni a munkámban, ha ez egyáltalán lehetséges. Ja, tudom, hogy lehetséges. Ráadásul az emberi kapcsolataimon is dolgozom. Sőt, elkezdtem egy kicsit főnökként gondolkodni. Már, amikor van időm. Így bánni az emberekkel. Ez egy nagyon érdekes dolog, mert igénylik. Na, meg mert elvárás.
Na, búcsúzóul:

Mikor iszunk meg egy kávét a Deákban?