Az otthon töltött három hét igazi vakáció volt. Gyakorlatilag nem is gondoltam a munkára. Még emailt sem kaptam illetve csak alig, így tényleg jutott idő mindenkire, aki akarta. Volt egy pár benézett időpont, ezért mégegyszer elnézést, bár sikerült pótolni.

Nagyon köszönöm mindenkinek, hogy szánt rám időt, tényleg sikerült feltöltekeznem. 

Őszinte leszek, az utolsó három napban már benne volt a fejemben, hogy bizony, vissza kell jönni és mennyivel jobb lenne otthon maradni. Ugyanakkor, az otthon töltött időt megszépíti az a sok extra körülmény, ami a hétköznapokon nem adott. Mire gondolok? Semmi munka, semmi iskola, az idő nagyrészében mindenki otthon volt, rengeteg téma, amiről beszélhettünk, ráértünk társasozni, ráértünk egymással foglalkozni. Szóval, fel a szürke hétköznapokra mondtam magamnak.

Vasárnap délután indultunk a reptérre, egyesek szerint később, mint kellett volna, mivel az autópályán havasesőbe és komoly szélbe botlottunk. Az úton valamiért késésekről beszélgettünk, szóba került az is, hogy vajon Isztanbulban megvár-e a csatlakozás, ha kések. Ez volt az első alkalom, hogy csak másfél órát hagytam a csatlakozásra. A repülőjegyemet ugye a Turkish Airlinesnál vásároltam. Náluk is létezik az internetes check-in, vagyis az ülés választás és otthoni beszállókártya nyomtatás, de csak 24 órával a gép indulása előtt. Hazafelé nem tudtam élni a lehetőséggel, mivel szombaton repültem. A visszaútra viszont kihasználtam a lehetőséget. Így lehetett, hogy sikerült megcsípnem a 44-es sort. Ez ugye vagy dupla balszerencse vagy extra nagy szerencse, attól függ honnan nézzül, mármint a kínai számmisztikát alkalmazva. Négyes a legszerencsétlenebb szám, 4+4= nyolc a legszerencsésebb szám. Nos, nekem a szerencsétlen vége jutott. Bár, ez is csak nézőpont kérdése. 

Úgy kezdődött, hogy miután leadtam a csomagom és átmentem az útlevél ellnőrzésen Bécsben, még mindig volt madjnem másfél órám a beszállásig. Ez volt az első alkalom, hogy Bécsből az Európai Közösségen kívülre repültem, így teljesen ismeretlen volt a folyamat. A biztonsági ellenőrzés csak rögtön a kapunál történik, nem egy nagy közös sorban. Előtte kb. 4 bolt, egy étterem és egy kávézó, összesen 10 várakozásra használható szék. A kapunál még az előző gép volt kiírva, így fel-alá mászkáltam, amikor bemondták. hogy ne izguljak, késni fog az indulás, mivel késve érkezik a gép. Előreláthatólag 50 percet. Ez azt jelentette, hogy nagyon kell majd rohannom Isztanbulban. Hazafelé még ott is át kellett esnem egy biztonsági ellenőrzésen, így éreztem, hogy a dolog necces lesz. Az egyébként is nem túl vidám hangulatomon ez csak tovább rontott. Tudom én, hogy elvileg megvár a csatlakozás, de az csak az elvileg és vajon mennyit vár és ha csak rám kell várnia, akkor is megvár? Jaj, mi lesz ebből! A beszállás meg is kezdődött 20:35-kor (19:45-kör kellett volna kigurulnunk a kaputól), szóval itt már biztos volt, hogy több lesz a késés. Ráadásul még a kifutópályán is vártunk 10-15 percet. Viszont, volt saját monitorom, így megnéztem egy sorozat első részét, amit eddig nem sikerült és így már tudom, hogy a többi rész nem érdekel. Kaptunk remek vacsit, törökös ízesítésű hús, túrótorta, sült padlizsán, saláta, köret. Előbb a nadrágomat, majd a pólómat ettem le. Hála a saját monitornak, folyamatosan láttam, hogy mennyire nem fogok időben odaérni a csatlakozáshoz. Gondoltam megkérdezem az utaskísérőt, hogy mi is lesz, de az volt a válasz, hogy mindjárt bemondja. Hát, attól nem lettem okosabb, mivel csak a szokásos szöveg hangzott el, hogy menjek a tranzit zónába, ha gondom van keressem az emberüket a pultnál. A gépen van átszállási információ, ami a reptérhez közeledve bekapcsol és az ember megnézheti, hogy honnan indul a gépe. Innen már tudtam, hogy a 218-as kapuhoz kell rohannom, de azt nem írta a rendszer, hogy késve indulnának. 0:29-kor landoltunk, éppen 11 perccel a shanghaji gép hivatalos indulása előtt. Aztán még gurultunk 10 percet a buszokig. Igazi kínaiként verekedtem magam ki az ablak melletti ülésről és előre a buszhoz. A buszokról leszállva indult aztán az igazi közelharc, mindenki azt akarta megtudni, hogy mi hol merre, hát én nem is zargattam a kiscsávót mivel a táblán megtaláltam a gépet és mellette az eltolt indulási időpontot: 1:10. Szerencsére, nem volt újabb ellenőrzés, a két kapu pedig 8 percnyire volt egymástól, így 1:07-re meg is érkeztem. Épp akkor indították a beszállást. Innentől már minden ment, mint a karikacsapás. Itt is várakoztunk még a kifutópályán, aztán egy itt-ott zötyögő 10 órás repüléssel, mintegy két óra késéssel landultunk Shanghaiban. Persze, itt is jött a hosszú gurulás, aztán az útlevél ellenőrzés (ja, a kínai immigrációs papíromat egy picit összevizeztem, de még időben észrevettem, így mire megérkeztünk meg is száradt. Probléma nélkül léptem be az országba, szedtem össze az egyre koszosabb bőröndöm és találtam meg a sofőrt, aki nem volt boldog a késés miatt. Szerencsére sehol sem volt dugó, összesen talán négyszer dudáltunk, de sokat villogtunk az autópályán. Majdnem elütöttünk egy robogóst, amikor jobbról előztünk egy teherautót. 19:08-kor indultunk a reptérről, 20:40-kor szálltam ki a háznál. 

A török légitársaságot, csak ajánlani tudom, mert nagyon pikk-pakk kis csapat, még így a késéssel együtt is. Az egyetlen probléma a tisztelt utasközönség, akik értelemszerűen főleg törökök, olaszok és afrikaiak voltak. Ritka fegyelmezetlen társaság. Amikor Bécsben bemondták, hogy 15-20 perc múlva szólítanak majd a beszálláshoz, akkor a tömeg felpattant és odatömörült a kapuhoz. A kapunál álló csaj megpróbákozott egy halvány, majd 15-20 perc múlva, tessék még nyugodtan leülni bekiabálással, de senkit sem zavart. Ők inkább álltak.

Egyébként Suzhouban tényleg 14-15 fok volt, mondjuk ma reggelre lehűltünk 9-re. teljes szürkeségben ébredtem, nagy köd, poros levegő: Isten hozott Kínában!

Picit lassabb vagyok, mint egyébként, de már megtaláltak az első reklamációval, mivel minden fontos ember szabadságon vagy képzésen van. Természetesen, amit itt hagytam, hogy meg kellene csinálni, azt egyet sem sikerült, de legalább vannak kifogások. A dolgok nem változnak. Mondjuk, nekem muszáj lesz. 

Amit még fontos elmesélni, hogy amikor megérkeztem a lakásban nem volt víz. Sehol. A WC tartályban még maradt egy lehúzásnyi, meg ami a csőben volt. Gyorsan kontaktáltam is az ügynököt, aki a lakással kapcsolatos dolgokban kompetens, de senkit sem ért el. Reggel sem volt víz, szóval ásványvízben mosakodtam. Ám! Nem ajánlom. Az előbb beszéltünk és állítólag most már van víz. Állítólag azért zárták el, mert az egyik csap nyitva lehetett és folyt a víz. Vagy ilyesmi. Mondjuk, én ezt nem hiszem, de mindegy. Minden csapot én nyitottam meg, hogy megnézzem folyik-e belőlük valami és mindegyikből folyt ami a csőben volt. Mivel a WC-tartályban is volt még víz, így az sem lehetett. Szerintem. Különben is, minek zavarja őket, ha három hétig folyik a víz. Európában mindenki így csinálja. Hát!

A végére egy remek példa arra, hogy nem csak a kínai angol feliratok viccesek. A soproni német feliratok sem okoznak csalódást: