December, december. Bizony, eljött megint, lassan vége az évnek, lehet készülődni a karácsonyra, az év búcsúztatására, a hosszú szünetre. Belül a két héten, de ki számolja...

Tegnap volt ugye az első vasárnap. Én csak képzeletben gyújtottam gyertyát, mert ahol kerestem ott nem árultak. Mondjuk, elég sok helyen meg sem néztem, mert elfelejtettem. Ellenben. Fotóztam mindenféle mikulásost, meg karácsonyost. 

Az történt, hogy péntek délután Dony, a rangidős konstruktőr (megjegyzem vagy két évvel fiatalabb nálam), megkérdezte, hogy volna-e kedvem szombaton elmenni vele a piacra. Mondtam, hát persze. Egy órára beszéltük meg a találkozót, a ház elé, mert volt annyira jófej, hogy eljött oda, mivel nem tudta, hogy pont a ház előtt is megáll a busz, ami a piachoz visz. A piac nevét ne kérdezzétek, mert sajnos nem tudtam megjegyezni, de megtudtam, hogy idejárnak a normális emberek. Vagyis azok, akik nem gazdagok. 

A piac, egy nagy fedett épület (talán négy szintes) és a körülötte levő utcácskákat takarja. Belül kis boltocskák sorakoznak, amolyan pláza szerűen, mindenfélét árulva. Kapható itt minden, amit a kínai piacokról ismerünk, kiegésztíve azokkal a dolgokkal, amik az ittenieknek fontosak. Takaró, ágynemű, papírárú, cipő, táska, edények, elektromos robogó kiegészítők minden mennyiségben.

Az első emeleten cipők, táskák, ruhák. Ennél feljebb nem mentünk, mivel elég kihaltnak tűntek a felső emeletek. Természetesen, nem volt semmi konkrét amit kerestem, de azért néhány remek ajándékot így is találtam. Aztán eszembe jutott, hogy laptop hátizsák kellene, így felmentünk az emeletre. Persze, nem tudtuk kideríteni, hogy a kinézett hátizsák vajon biztosan elég nagy-e, így az még ott maradt, de egy válltáska befigyelt. Igen megtetszett, Dony meg is kérdezte mennyi, az eladó mondta, hogy 90 RMB. Én erre rögtön mondtam, hogy annyit nekem pont megér, ide vele. Erre elkezdte rázni a fejét, hogy no, no! Ötven, ez legfeljebb ötven. Mondtam, nekem a 90 is baráti, de tessék. Végül 65 lett. Megjegyeztem, hogy milyen jól lealkudta, mire megkaptam, hogy ha nem mondtam volna az elején, hogy kell, akkor lett volna az kevesebb is. Elnézést.

Közben beszélgettünk és természetesen előjött a kérdés, hogy szeretek-e utazni. Namármost, ez a kérdés itt azt jelenti, hogy mászkáltam-e már Suzhouban. És ilyenkor fel kell sorolni, hogy az ember, mit nézett meg már Suzhouban. Az ugyanis, már utazás. Nem viccelek. Legalábbis a többségnek. Az elején még nem tudtam, hogy ez a kérdés mire vonatkozik és vállvonogatva mondogattam, hogy igen persze, szeretek utazni és voltam már mennyi sok európai országban, meg még az USA-ban is, akkor arra mindig nagyon nagy csodálkozás volt a válasz. Nem nagyon tudtak mit kezdeni az információval. A mit láttam már Suzhouban kérdéskör után arra jutottunk, hogy akkor megnézünk egy régi utcát, ahol szintén lehet mindenfélét venni. Meg régi is. 

És tényleg. Ne tessék kérdezni a nevét, nem tudom, viszont ehhez is direktben megy busz a ház mellől. Jó helyen lakok, na. Ráadásul sokkal szebb és autentikusabb (és olcsóbb), mint az agyon reklámozott Pingjiang Road.

A házak mögött egy kis csatorna, persze.

Ezek a klasszikus Suzhou képei.

Lehet csónakázni is.

No, de karácsonyt ígértem. Így néz ki a dekoráció a Matro előtt. Nappal.

Éjjel.

Közelebbről.

A piacon is árultak karácsonyi dekorációt. Mikulás, szemeteszsák, rénszarvas.

Ilyennek gondolják a karácsonyt Kínában.

Legközelebb a Tigris-hegyről mesélek. (A helyes fordítás a domb lenne, de az roppant bután hangzik. Vagy?)