Nem könnyű kapcsolatokat ilyen távolságból ápolni. Erre tegnap jöttem rá. Mármint, persze tudtam én ezt eddig is, csak valahogy az ember hajlamos azt hinni, hogy a kor vívmányainak segítségével sok ezer kilométer távolságban is pont ugyanannyit tudunk a nekünk fontos emberekről, mintha a szomszédban laknánk. Nos, ez sajnos nem igaz. Mitől lettem ilyen okos? Hát, amikor egyszercsak jön valakitől egy üzenet, hogy „Gyere haza, bakker!” Mondjuk ez a gyermekbarát átirat, mert eredetileg nem pont így hangzott. Aztán egy egy órás skype-olással kiderül, hogy itten hetek elmaradt beszélgetései robbantak ki egyszerre. Persze egy ilyen összesűrüsödött felszólításra csak zsigerből, meg őszintén lehet reagálni vagyis nem kell csevegéssel indítani és kerülgetni az elefántot a szobában. Ilyenkor nem kell megkérdezni, hogy „és te hogy vagy?” Röpke 10 percben az ember megkapja hónapok frusztrációját, aztán néz maga elé és nem érti, hogy mégis hogy nem vette észre, hogy a másiknak baja van? Persze, az adott szituációban még „könnyen elkaptuk” és szerintem tudtam segíteni, de elgondolkodtam, hogy vajon azokkal az emberekkel, akikkel hetek óta nem beszéltem, azokkal mi lehet? Vajon, mi az amiről nem tudok, pedig, ha otthon lennék tudnék. Vajon van-e másnak olyan baja, amin tudnék segíteni, csak egyikünk sem tudja, hogy beszélnünk kéne.
Tudom, hogy mennyire nehéz rávenni magunkat arra, hogy emailt írjunk, bekapcsoljuk a skype-ot, nincs időnk, nincs türelmünk, nem is történt semmi érdekes, fáradt vagyok, mit tud csinálni egy másik kontinensről? Kicsit olyan ez, mint a Facebook jelenség. Igyekszünk abba a néhány ritka percbe csak a jót, meg a szépet, meg az érdekeset besűríteni, mert a szürke fellegek csak elszomorítanak, elbizonytalanítanak és „jaj, erre a másiknak most biztos nincs szüksége”.
Most ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenki hívjon fel a bánatával, mert nem ezt akarom mondani. De, tudjátok, akinek baja van, nyugodtan szóljon, majd keresek valakit, aki meghallgatja, ahogy mindig is szoktam.
Azt akartam csak elmondani, hogy mennyire azt hisszük, hogy nincsenek távolságok, pedig nagyon is vannak. A közösségi média csak idegenekhez hoz közelebb. Néha úgy érzem a tényleges ismerősöktől eltávolít. Minek kérdezzem meg, hogy hogy van, tegnap posztolta a Facebookon, hogy milyen szép helyen járt a gyönyörű családjával, vagyis tudom, hogy jól van. Mindig vicces történeteket lájkol és szóvicceket oszt meg, a profilképén is teleszájjal nevet és a vicces céges köremailekre is mindig elsőnek válaszol. Illuzió ez, ami elhiteti velünk, hogy tudjuk mi történik a másikkal és talán ezért nem tudunk már beszélgetni. Hányszor hangzik el egy átlagos beszélgetésben, hogy „ja, láttam a Facebookon!” és ezzel az adott témát le is zártuk, mert mindent tudunk róla vagy legalábbis azt hisszük. Mert az érzelmeink megfogalmazása helyett emotikonokkal kommunikálunk. Félre ne értsetek, a homlokát csapkodó kis ember (a.k.a. Atyavilág!) a Skype-ban a legjobb dolog a világon, de amikor a beszélgetések fele vigyorgó, ugráló cicákból, lovakból, hörcsögökből áll, akkor azért vegyük észre, hogy baj van a világgal. Mondjuk, ez szerencsére inkább itt jellemző, az otthoniak még nem tartanak itt.
Na, elkalandoztam. Azt akartam mondani, hogy a hat óra (szolgálati közlemény a téli időszámítással hét azaz 7 óra lesz!) időeltolódás, a ritka és korlátozott kapcsolattartási lehetőség nem öli meg, de finoman fogalmazva is térden lövi a kapcsolatokat. Mondjuk, tudok olyat mondani, akivel például sokkal jobb lett a kapcsolatom azóta, hogy itt vagyok. Bár, az is igaz, hogy a negatív végtelen közeléből tornásztuk fel nullára. És most már egyáltalán nincs kapcsolatunk. De ne legyetek demagógok van kivétel és kész.
Az Univerzumtól motivációt kértem (én a munkára gondoltam) ez a fránya huncut meg az íráshoz hozta meg a kedvem. Szóval, erre számíthattok. A csapongó gondolataim végeláthatatlan sorára. Nem kérek elnézést (na jó, de), ide mindenki önként jött, senkinek se kötelező. És különben is, a világot én álmodom!
Csak a TV2-nek nem szóltak.A videó az nem elérhető Kínában, de a reklámok jönnek... (holmi komikus feloldásként fejezem be ezzel)
