Megérkezett Mester úr, hogy megtanítsa nekünk hogyan kell a projekteket professzinálisan menedzselni. Segít, hogy felkészültek legyünk a jövőre. Úgy ám! Persze, ez a dolog munka része, kit érdekel, unalmas. Csakhogy, három hétre érkezett és nem bejárós vagyis nem megy haza a hétvégére, ergó valakinek szórakoztatnia kell. A kollégák finoman megkérdezték, hogy ugye leszek én az a valaki, ugye? Mondtam, persze. Eredetileg Shanghaiba szeretett volna menni, de erről lebeszéltük, mert a nemzeti ünnep miatt munkanapátrendezés volt, vagyis szombat és vasárnap munkanapnak számított nem kevés helyen. Maradt tehát Suzhou és a kertek. Reggel fél tíz magasságában indultak a szállodájából. Este fél hétkor értünk vissza. Közben végigsétáltuk az óvárost. Metróztunk, aztán elsétáltunk az Oroszlán ligetik, ahol én már jártam. Mondjuk akkor a kőhajót például nem találtam meg.

Ezek vajon kik? És mitől lettek ilyenek?

No meg, ők. Hárman.

Ezután a Szerény hivatalnok kertje (The humble administrator's garden) következett. Ez a legnagyobb és talán a legrégebbi kert is. A beugró 90 RMB és elég sokan voltak. Rengeteg külföldivel is találkoztunk. Két nagy csoportra oszlottak: az egy külföldi és egy kínai kísérő munkatárs ill. az itt élő külföldi és a látogatóba érkezett szülei. Az ősz nem áll jól ennek a kertnek, a lótuszok például kifejezetten szomorúak így megsárgulva.

Elég sokat mászkáltunk, csak nagyon lassan mert Mester úr fényképezett. Na, ez az amiért nem szeretem a fényképezős embereket. Bakker, ugyanazt a virágot hatszor, más beállítással.  Aztán amikor a második virágnál megtalálja a szuper beállítást, akkor visszamegyünk az első virághoz, hogy arról is készüljön kép a tökéletes beállításokkal is. Hihetetlen.

 Még vízesést is találtunk.

Meg bonsai kert is van.

A kert után elsétáltunk a Pianjiang Lura. Ez egy sétáló utca, ahol persze folyamatosan jönnek a dudáló ebike-ok, sok-sok kávézóval, étteremmel és szunevírbolttal. A csatorna mellett. Hangulatos. Meg drága persze.

Én is fotóztam. Mondjuk nem virágot. Nem is volt könnyű elmagyarázni miért találtam viccesnek az általam kommunista hősöknek nevezett képeslap sorozatot.

Meg a gitáros agyagkatonát.

Bementünk szuvenírt válogatni is, de nem tetszett semmi. Aztán végül mégis visszagyalogoltunk az utca végéről a közepére, hogy vegyünk valami fa gyümölcsös kosarat. Aztán megittunk egy kávét, politizáltunk kicsit és elsétáltunk a Xiangmenhez, ami a régi városfal és keleti kapu. Nagyon szépen megcsinálták. Nekem tetszett.

A lépcső tetetjén természetesen vendéglő vár.

A tetejéről látni a Nadrágot is. Érted, régi kapu – új kapu. Mindezt a lemenő nap fényében. Hiszen már fél hat volt.

Ezután még visszasétáltunk a városba, hogy nézzünk valami jadét, de nem találtunk kedvünkre valót. Itt Mester úr már erősen pedzegette a taxit, de mondtam, hogy ugyan, csak tíz perc a metro, mostmár elsétálunk addig. Persze, még felajánlottam a Jinji Lake-t is, de azt mondta, inkább ne. A metró meglehetősen zsúfolt volt, erről persze fotót is készített. Utána még elmentünk vacsorázni a Blue Marlin melletti koreai étterembe. Én egy fél levest bírtam enni, mert egyrészt a napsütéstől, másrészt a levegőtől úgy fájt a fejem, hogy még. Mondjuk a fél leves se volt kevés, legalább másfél literes volt a „tányér” amiben tálalták.

Vasárnapra elláttam néhány jótanáccsal, hogy hol keressen jáde függőt és magára hagytam. Mondjuk, azt mondta jól érezte magát, egyébként én sem panaszkodhatom, mert jókat dumáltunk, csak a fényképezés...

Kedden egyébként munka után voltunk a tónál is, mert minden hónap első keddjén van egy ilyen „social gathering”, amikor lehet névjegykártyát osztogatni és a többi külföldi érdekeltségű cégnél dolgozóval találkozni. Azután is megsétáltattam a jó Mester urat. Körbe is fotózta a kivilágított SIP-t. Az a szép színes ott középen a Csillagflotta Parancsnokság Művészeti Központ.

Vasárnap egy kínai lánnyal kávéztam, dumplingoztam. Tök jól beszél angolul, mert azt tanulta az egyetemen, szóval őt faggattam ki mindenféléről. Ő például az egyetemen választott angol nevet, mert külföldi tanáruk volt és azzal kezdte az órát, hogy adott egy listát, hogy mindenki válasszon angol nevet magának. Pedig, az ittenieknek pont olyan nehéz megjegyezni a mi nevünket, mint nekünk a kínait. Ez egyébként egy érdekes kettősségnek tűnik, mert egyfelől lebecsülik magukat és nem használják az eredeti nevüket, hogy könnyebb legyen a külföldinek, ugyanakkor viszont minket is lenéznek ezzel együtt, mondván, úgysem tudják megtanulni a nevünket, mert külföldiek, egyszerűsítsünk.

És van már tankönyvem is, amiből akár kínaiul is tanulhatnék.

 Kriszta hívta fel a figyelmem erre. Zseniális. És igaz. A kultúrák különbözősége. Kína és Németország viszonyában.