Hawaii utazásom, egyetlen szigetre, Oahura korlátozódott, ez a legurbánusabb sziget, itt élnek a legtöbben, itt van Honolulu, Hawaii állam fővárosa. Az ideérkezők legnagyobb része – én is – repülővel érkezik, így ma a reptéri „Aloha” felirat az első, amivel találkozhatunk.

Korábban a kikötőben épített Aloha torony látta el ezt a funkciót.

Éjjel landolt a gépem, így a tájat csak másnap reggel csodálhattam meg, bár azért az sem volt semmi élmény, amikor a sok-sok óra óceán feletti repülés után előbukkantak Oahu első fényei. A csomagom összeszedése után a nyilakat és a tömeget követve eljutottam a kijárathoz, ahol taxik sorakoznak, hogy bevigyék a városba a tehetősebb turistákat. Én a buszt választottam. Még korábban tanácsolta valaki, hogy a Roberts társaság buszaival gyorsan és olcsón lehet bejutni a szállodákhoz, így őket kerestem. Meg is leltem a megállót, ahol egy hölgytől lehetett jegyet venni, egy út 9 dollár, oda-vissza 15. Baráti. Most nézem a weboldalt, ez ma már 12/20 dollár. Ajtótól, ajtóig. A buszjegy egy sorszámozott kis nyomtatvány, amit egy tömbből tépnek ki. A visszaútra a nyomtatványon lévő sorszám segítségével, neten lehet regisztrálni. Hihetetlen praktikus. A sofőr egy fekete srác volt, aki bedobálta a csomagokat a busz hátuljába, rárakott egy kis számot, az ellenőrző szelvényt pedig odaadta. A rakodáskor beírta a tömbjébe, hogy melyik szállodába akarok menni, majd miután mindenki beszállt végigvette, hogy hova kell menni. A szállodák előtt max. öt percet lehet várakozni, így mindenhol elég gyorsan lement a kiszállás. Mivel a Park Shore Waikiki legdélibb csücske, így az utolsók között szálltam ki. A sok kanyargás a szálloda soron erősen elbizonytalanított, hogy hogyan is fogok én itt majd eligazodni, de a lelkesedés és a kíváncsiság szerencsére legyőzte az aggodalmakat. Egyébként az első repülő felszállásától kezdve standarden idült mosoly ült az arcomon, annyira élveztem minden pillanatot.

A becsekkolás és a szoba elfoglalása flottul, néhány perc alatt lezajlott. Az éjszakás recepciós pont olyan kedves és profi volt, mint ahogy az elvárható, kaptam kettő darab szobakulcsot, ami mágnes kártyát jelent, ezt az ajtó leolvasóján kellett lehúzni, így lehetett bejutni a szobába. 1512, ez lett a szobaszámom. A szobáról elfelejtettem képet készíteni, ezt nézzétek el nekem, nagyon kellemes franciaágyas, fürdőkádas szobácska volt, tévével, a szomszéd szállodára néző ablakkal. Gyors SMS-ek, hogy megjöttem, jól vagyok, aztán zuhanyzás. Itt vettem észre, hogy a jobb lábszáram leginkább kék és zöld, a bokám meg megdagadt. Ez mondjuk nem lepett meg, hiszen egy héttel az indulás előtt estem egy hatalmasat biciklivel, de a fene gondolta, hogy a megdagadt térdem a 24 óra utazás alatt szépen lecsúszik a lábszáramba. Borogatás, krémezés, fáslizás, felpócolás következett. Közben, mivel a repülőn aludtam, plusz magyar idő szerint dél volt, nem aludtam el rögtön, kicsit olvasgattam a szobában talált programajánlókat, hirdetési újságokat. Aztán alvás.

Reggel első dolgom volt, hogy a szobába készített kávéfőző segítségével elkészítettem életem első kona kávéját és meg is ittam, kortyonként, mert nagyon ízlett. Ébredezés közben bekapcsoltam a tévét, megnéztem milyen idő lesz, milyen a forgalom, mi történik Amerikában.

A szálloda halljából már látszott az Óceán, egyetlen zebra választott el tőle.

El is indultam körülnézni, a sebes lábam miatt csak másnap mentem be a vízbe, így az első délelőtt a felfedezés jegyében telt. Végigsétáltam a parton, megkerültem a Kapiolani parkot, az állatkertet. Majomkenyérfákkal szegélyezett utcákon sétáltam, olyan részeken, ahol kevés a turista. Láttam kisiskolásokat futni, reggel, munka előtt szörföző helyieket, babakocsival futó kismamákat, jógázókat a parkban. Meg persze ifjú párt.

Hawaiin több az esküvő, mint Las Vegasban, ami azért nem semmi szerintem. Ennek megfelelően minden szebb helyen öt percenként jön egy pár meg egy fényképész, többnyire fehér limuzinnal. Ázsiából nagyon sokan jönnek ide házasodni, de az amerikaiaknak is kedvelt célpontja. Tapasztalatom szerint, nagyon fiatal ázsiaiak és középkorú fehérek voltak a legtöbben.

Nem fogom elmesélni minden sétámat, de az itt eltöltött két hét nagy részét mászkálással töltöttem, így sok mindent láttam. Például postást. Kis helyes térdzoknisat.

Meg hosszúnadrágos kisautóst is.

Egyébként jártam a főpostán is. Ez utóbbi a Lost című sorozatban állomásként funkcionált. Azt hiszem.

Ez egyébként már Honolulu belvárosa, az közigazgatási negyed. Van itt bíróság, ami az új Hawaii Five-0 című sorozatban a csapat főhadiszállása.

Királyi palota, ami ma múzeum. Az eredeti Hawaii Five-O-ban ez volt a főhadiszállás.

Ebben a palotában élt haláláig a trónjától megfosztott Liliuokalani királynő, Hawaii utolsó uralkodója. A monarchia emléke erősen megszépült, ma is nagyon nagy tisztelet övezi az egykori uralkodókat. A királynő szobrát mindig friss leiek (virágfűzérek) díszítik, ami ebben a kultúrában a tisztelet és a szeretet jele.

Az állam pecsétje és jelmondata a palota kapuján is megtalálható.

Kormányzói rezidencia, ahol az állam kormányzója a hawaii inges Mikulás dolgozik. A hawaii ing hivatalos neve, egyébként, aloha shirt.

Az állam törvényhozásának központja a szenátus és a képviselőház székhelye egy olyan szocreál épület, aminek Dunaújváros is csak jelenthet. Többen állították a helyiek közül egybehangzóan, hogy gusztustalan és ronda. Utálják. Pedig minden elemének jelentése van.

Körben víz, mert ugye az óceán, az oszlopok a pálmákat idézik kívül, belül nyolc van belőlük, mert ennyi a sziget is és belül lyukas, mint egy vulkán. Borzasztó.

Az épületet Hawaii állam pecsétje díszíti, a mottóval.

Az egyik oldalon az épület előtt Szent Damien atya szobra látható. Hasonló a stílus, borzasztó a szobor. Damien atya a leprásokat segítette, Molokai szigetén, maga is a betegségbe halt bele.

Akkoriban az volt a módszer, hogy a betegeket elvitték Molokaira, ahol egy nehezen megközelíthető félszigetet kaptak és ott hagyták őket minden segítség nélkül. A lepra főleg a kínaiakat és az őslakosokat érintette. A terv az volt, hogy a leprások alakítsák ki a saját településüket, termesszenek ételnek valót. Ez azonban a környezet és a betegség miatt szinte lehetetlen volt. Nem voltak orvosok, Damien atya előtt nem volt pap sem. Voltak családtagok, akik úgy döntöttek beteg szerettükkel tartanak, őket kokoának nevezték. Többnyire a biztos halált vállalták, kevesen tértek vissza. Az atya megérkezése sokak szerint fordulópont volt, tekintélyének köszönhetően közösséggé szervezte a leprásokat, iskolát, házakat és templomot építettek. Önként ment oda, önként maradt ott haláláig.

A szenátus egyik oldalán a Hawaii származású katonákért égő örök mécses áll, ég.

Honolulu első templomát koralltéglákból építették. Kawaiaha'o.

A misszionáriusok jó érzékkel egy az őslakosok által szent helyként tisztelt forrás mellé építették, ezzel is elősegítve a népszerűségét.

A templomtól néhány méterre lehet megnézni a missziós házakat. Ingyen körbejárhatóak, ha be is szeretnénk menni, akkor be kell fizetni a túrára, ahol egy vezető elmeséli milyen is volt a misszionáriusok élete.

A hely érdekessége, hogy nagyon korán értem oda, éppen nyitottak. Az ajándékboltos néni megkérdezte, hogy honnan jöttem, mondtam Magyarországról. Azt mondja, az milyen messze van a Cseh Köztársaságtól? Mondom, nincsen messze. Azt mondja, Budapest a főváros ugye? Az olyan, régi Európa, ugye? Mondtam, hát igen, van sok régi épület, de azért fejlődik a város és egyre inkább metropoliszos. Igen, igen, mondja a néni, majd nekem szegezi a kérdést: és sok maguknál a cigány? Ő, igen. Hát, élnek nálunk, igen. Aha, és sok velük a baj? Bevallom én annyira meglepődtem ezen a beszélgetésen, hogy gyorsan elnézést kértem és elhagytam az épületet. Most sem értem.

Waikiki eredetileg mocsaras terület volt, ideömlött a hegyekben lehullott eső. Rizsföldek, halneveldék voltak mindenütt. A lecsapolás eszköze illetve a hegyekből lezúduló víz elvezetésének elsődleges eszköze az Ala Wai csatorna lett. Nagyon szép, kellemes mellette sétálni illetve a kenusokat nézni, amint az óceán felé eveznek. Ugyanakkor, mindenütt ki van írva, hogy ne menj bele, ne horgássz, ne igyál belőle, mivel erősen szennyezett.

Kettéválasztja Honolulut, egyik oldalán Waikiki és a turisták, másik oldalán a nyüzsgő nagyváros.

Elmentem a kikötőbe is, ahol épp egy Vlagyivosztokból érkezett tanhajó horgonyzott. A Pallada. Már itthon olvastam a hírt, hogy a Pallada hazafelé beletalált a Japán felől Hawaii felé tartó hatalmas hulladékszigetbe. Ezek azok a dolgok, amiket a cunami söpört magával az óceánba a földrengés után.

A kikötőben megcsodálhatóak az öbölben élő halak, akik egészen közel úsznak a felszínhez. Piros pont jár annak, aki tudja, hogy mi Hawaii hivatalos halának neve...Na, senki?

Humuhumunukunukuapua'a, a hal, aminek olyan az orra, mint a disznóé.

Mit láttam még? Rendőrt. Igazi amerikai rendőrautót. Csípőből fényképeztem, fene tudja nem zárnak be azért, ha lefotózol egy rendőrt.

Aztán íme egy Burger King, szörfös módra. Itt vettem egyszer vacsit. Öt ketchupot adtak.

Jártam több piacon is, az egyik a Nemzetközin Piac. Itt találtam ezt a helyes kis boltot.

Amerikában nagyon szeretik a giccset és a túlzást, márpedig mi volna nagyobb túlzás, mint a hawaii inges mikulás, kis csónakban. Egy egész bolt, amit ennek szenteltek.