Íme:
Május 4-én hagytam el szeretett hazánkat, egy Sky Europe-os párizsba tartó gép fedélzetén. Ez jól hangzik, de a dolog nem volt ennyire egyszerű... Életem első repülése, első repülőjegy foglalása, nyilván induljunk Budapestről, hiszen mégiscsak ez Magyarország fővárosa (azóta tudom, hogy Bécs jobb lett volna, mert az oda- és visszajutás innen Sopronból egyszerűbb). Igen ám, de a gép reggel 7:40-kor indul, vagyis 5:40-től lehet csekkolni, arra kellene Pestre érni. Khm, nos, szerencsére az egyik kollégám bevállalta a dolgot, mondván, milyen jó móka hajnalban indulni. Csütörtökön hajnali 2kor kelés, majd fél órával később már autóban zötykölődünk. Nagyjából Budaörstől zuhogott az eső. Ferihegyen minden gond nélkül becsekkoltunk, majd irány a gép. Az utolsó busz kivitt a géphez, indultunk felfelé a lépcsőn, mikor is a földi személyzet egyik tagja kikapta Móni (útitársam) kezéből a boarding card maradékát, felrohant a lépcsőn a gép belsejébe és jelezte, hogy mi Párizsba szeretnénk repülni, nem Londonba. Bezony, összecserélték a két utolsó buszt. Vissza a buszba, ki a buszból felszállás immáron a párizsi gépre.
A repülés jó móka volt, élveztem, Pestből semmit sem láttunk a felhők miatt, de Ausztriától már tiszta volt az ég. Párizs: olyan hernyójáratba szálltunk ki, amiket a filmekben is látni, rögtön a repülőtér épületébe értünk. Nem nagyon tudtuk, hogy hol kapjuk meg a csomagokat, de bátran követtük a csomagos nyilakat, szerencsére jól tettük.
Minden rendben, csomagok megvannak, buszra felszáll, Párizsba bebuszoz, ott leszáll és kontakt személyt kutat. Nincs. Az ugyanis úgy volt, hogy sikerült találni egy "ismerőst", aki felajánlotta, hogy náluk allhatunk. Móni egy szűk közösségü levelezőlista tagja, onnan ment valaki Párizsba tanulni, s írt a listára, hogy segít, ha valaki arrajár. Igen ám, de az előzetesen megbeszéltekkel ellentétben, nem a lyány jött ki elénk, hanem a barátja. Szerencsére megtaláltuk egymást. Egyből a lakásukba mentünk, hogy lerakjuk a hátizsákot, aztán irány a város. A szobából, ahol aludtunk látszott az Eiffel-torony. Elsőként a Notre Damme-ot vettük szemügyre, tényleg szép. Sőt... Aztán irány a Pantheon, itt egyedül maradtunk, mert vendéglátóinknak elintéznivalója volt az egyetemen. Elmentünk a Luvre-hoz, megnéztük az üvegpiramist, sétáltunk a Tülériák-kertjében, vettünk vizet az obeliszk mellett, mert baromi meleg volt és mi nagyon fáradtak voltunk. Aztán irány az Eiffel-torony. Mire odaértünk már baromira nem volt kedvünk még meg is mászni, így csak egy padon üldögélve nézegettük.
Aztán egyedül visszametróztunk a "szállásra". Bevásároltunk a ház alatt lévő boltban, én ásványvizet meg gyümölcslevet vettem. Vendéglátóink nem értették miért nem akarunk enni semmit. Éjfélig dumáltunk, aztán alvás. Jajj, de jól esett. Másnap reggel egy nagyon finom reggeli után (csokis croissant pirítva - köszi Petra) irány a Perlásez (amit nem tudom hogy írnak, azt fonetikusan írom le) temető. Nagyon tetszett a hely, van hangulata, ráadásul minden részének más. Megnéztük persze Jim Morisson nyughelyét is. Fotóztunk ezerrel. A következő állomás a Tati utca volt, ez egy áruház jó néhány egymás melletti bérház földszintjén és emeletein. Vicces. Az egész utca egy áruház. Ezután következett a Montmartre, majd a Molin Rouge, persze csak kívülről. Megint kettéváltunk, mi az operaház felé indultunk, sajna könyv nélkül, így nem jól emlékeztem és a Bastille téren levő új operát néztük meg a régi helyett (annak volt fantomja). Na, mindegy. Előtte jót sétáltunk a Szajna parton, megnéztük a Ponte Neuf-öt, meg palotákat a parton, meg városházát, meg ilyesmit. Párizs amúgy jó fej város, igazából egy picit csalódtam, mert azt hittem van valami komoly párizsi hangulat, de az nem fogott meg igazán. London még mindig jobban tetszik. Vissza a vendéglátóinkhoz, ahol is el akartunk búcsúzni Petrától is, aki úgy volt, hogy este 10-re hazaér. Kicsit késett, így nagyjából fél 11-kor indultunk el a 11:14-kor induló vonathoz. Irány a metró, jön, felszáll, leszáll, átszállásra vár, az is jön, felszáll, kiszáll, állomás még van 3 perc, eltéved, segítséget kér. Ember órjára néz: Tu lét! Tu lét! Ten minicc! Áp!Áp! Rohanunk utána, vonat ott áll a vágányon, megpróbáltuk érvényesíteni a saját nyomtatásu jegyet, de nem fért be az autómatába, kalauz valamit magyaráz, majd mondja szálljunk fel. Kérdezem embert, ez a vonat Bayonne-ba megy-e, mondja nem, az előbbre van. Előre rohanás, felszállás, igen ez Bayonne-ba megy, de előbbre kell mennünk, mert ez nem az a kocsi. Vonat elindul, mozgó vonaton nyomulunk előre, kocsi megtalál, fülke megvan, hálófülke (én azt hittem ülőhelyünk van) négyen már bent alszanak, miénk a két felső ágy. gyorsan elhelyezkedik, majd vártuk a kalauzt, legalábbis én, mert féltem, hogy nem jó a vonat, nem jó a hely. Kalauzok megérkeznek, résnyire nyit ajtó, leellenőrzik, hogy mindenhol alszik valaki, aztán tovább. Semmit sem kérdeztek. Picit aludtam, de nem sokat. Reggel az ébresztő óra előtt ébredtem, felkeltem, majd felkeltettem Mónit és leszálltunk Bayonne-ban. Esett az eső. Vettünk jegyet a San Jean Pied de Portba induló vonatra, majd megreggeliztünk. Jegyet érvényesítettük (ezt minden francia vonatjeggyel meg kell tenni), majd elindultunk. A vonatról leszállva, megszólított minket egy olasz fiú (My name is Luca), aki szintén zarándok volt, és egy holland fiú segítségével elvezetett minket a zarándok irodába. Itt kedves francia bácsi kiállítatta velünk a zarándokútlevelet, lepecsételte, ellátott tanácsokkal, adott térképet az első szakaszról, szinttérépes beosztást az egész útról, meg egy listát a zarándokszállásokkal. Mondta: Buen Camino! Mi pedig neki vágtunk. A Pireneusok várt ránk, röpke 1400 m felfelé és 700 m lefelé. Mindez 27 km-en. Köd, eső, hideg. Az olasz fiút elég hamar utolértük. Én 10 km-nél fel akartam adni és egy útba eső szálláson megszállni, de szerencsére tele volt, így tovább kellett menni. Semmit sem láttunk a tájból,
kb. 15-20 m volt a látótávolság, iszonyú meredek a hegy, aztán nagyon rossz a lejtő, az utolsó 4 km-en zuhogott az eső. Móni bennem és Lucában is tartotta a lelket, én pedig rájöttem, hogy bizony az utolsó után is vannak tartalékok, mindig tovább lehet menni, mindig tovább tudok menni és a testem sokkal többet bír, mint amennyit az agyam feltételez. A szállásra átfagyva, csurom vizesen érkeztünk meg, kifizettük az öt eurót megkaptuk a pecsétet, egy párnát és kerestünk magunkat ágyat. Ezután jött az, ami később mindennapi rutin lett, zuhanyozás, mosás, pihenés. Itt a pihenés még nem volt annyira jelentős, ugyanis azonnal enni mentünk. Zarándok menü 8 euró, egy tányér paradicsomos tészta, egy rántott hal sült krumplival, egy cukrozott joghurt, bor, víz és kenyér. Jól esett. Visszamentünk a szállásra, és mikor épp húztam fel a hálózsák cipzárját leoltották a villanyt. 22 óra volt. 100an aludtunk egy hatalmas teremben, ami régen kolostor volt, emeletes ágyak, iszonyú pára a sok száradó ruha miatt, horkoló zarándokok. Aztán reggel hatkor lámpagyújtás. Nehéz a zarándok élet. Elkövetkezett utunk második napja.
