Szóval eljött a harmadik nap reggele. A reggeli nagyjából ott folytatódott, ahol előző nap abbamaradt. Előző este Krisztáék még összevesztek a tulajjal, hogy milyen szar a kaja és hogy képzelik, stb, stb, minek következtében a szakácsnő húzta a rövidebbet. Miért ő? Mert mindig áll valaki a lépcső alján, mindig van egy legkisebb.
A reggeli mondhatjuk, hogy hozta a szokásos formáját, nagyjából itt tűnt fel, hogy nincsen kávé, ami ugye a gyakori gyermekcsoportokra vezethető vissza, feltehetőleg.
Megint korai indulást tűztünk ki célul, mert oda kellett érni a felvonóhoz. Bérelt helyünk volt, ami azt jelentette, hogy elmehettünk a sorban várakozó lúzerek mellett. Hihihi. Ez már egy nagyon komoly hegy volt. Kasprovy Wiel, majdnem 3000 m. A felvonó felvitt a tetejéig, odafönt pizzéria, kávézó és egy meteorológiai állomás. Finom sétaút vezetett a tényleges csúcsig. Sajna, odafönt csak 1 óránk volt, mert a felvonójegyet oda-vissza árulják és adott időn belül le is kell menni. Mit mondjak? A hegyek gyönyörűek, jöttek a felhők, csináltunk képeket felhővel, felhő nélkül, de főleg felhővel. Lefele az első pár percben felhőben utaztunk, az nagyon király volt. Tök fehér ködszerű valami mindenfelé. Aztán ahogy lejjebb értünk tisztult a kép és láttuk a fák tetejét megint. Odalent a sok nép csak állt sorban, szegények nem sejtették, hogy mire nagy nehezen felérnek már mindent megesznek a gomolygó felhők. Nem szóltunk nekik. Ezután a hegy lábától indult volna egy kellemes, rövid séta. Aha persze. Csak előtte egy 15 perces hegymenet. Ezen az alapon a felfonó mellett is mehettünk volna. Na, mindegy. Annyira azért nem volt gáz. Nekem. Mondjuk az egyik lány, akinek előző nap véresre törte a lábát cipő papucsban jött. Na neki nem nagyob jött be az éles sziklákon és csúszós gömbölyded köveken való ugrálás. Az utána következő erdei talaj nagyon kellemes volt, anno Caminon is ezt szerettem a legjobban. Finom puha, lehet rajta jó tempót meni, no meg az erdő azért érdekesebb, mint a puszta.
A hegy lábánál volt egy kis időnk ebédelni. Készültünk a "remek" vacsorára, így saslikot vettünk. Finom volt, bár még sülhetett volna - bár így is vagy fél órát kellett várnunk - de friss volt. A túra végén elgyalogoltunk a sétáló utcáig. Na ez volt az, ami nálam kiverte a biztosítékot. Szerintem jól viseltem a túrát, bár a szervezéssel voltak gondjaim, de ezekkel igyekeztem nem a többieket fárasztani - nem én voltam a leghisztisebb azt hiszem - mivel végülis vendég voltam, . És valahogy ez zavart a legjobban. Hozzászoktam, hogy vagy vásárló vagyok és akkor én vagyok a király, vagy pedig magamnak szervezem a dolgot, akkor meg így jártam. De ez a kettő közötti dolog volt. Baráti társaság, összeszerveződik elindul, de jó móka. De mindig sikerült úgy szervezni a dolgokat, hogy ne legyen az embernek választása. De komolyan. A busz, csak a minimumot teljesítette, minden más helyre gyalogoltunk. Így esett, hogy a kellemes túra után még vagy másfél órát gyalogoltunk aszfalton, gyakorlatilag a városban, út mellett, benzin gőzben, izületeinket nem kicsit igénybevéve. Kár. Szép nap volt előtte.
A sétáló utca nagyon király hely, van McDonalds. Van Burger King is, de az ott kimaradt. Jól behamburgereztünk, ittunk egy zseniális forró csokit is, aztán irány a busz. A szálláson várt minket a vacsora. Nem emlékszem mi volt az, de ehetőnek látszott az biztos. Ettünk is belőle. Látszott, hogy nagyon akartak nekünk jó vacsorát adni, de mivel a többség evett a városban, nem volt igazán nagy sikere.
Utolsó nap reggeli, még rántottát is kaptunk. Az ám. Mentünk tutajozni. Sikerült eltévedni, olyan helyeken jártunk, ahol busszal még senki nem ment előttünk, aztán meg odaértünk valahova, ahol nem voltak tutajok. Ezt nagyon viccesnek találtam. Na, sebaj. Azért némi nézői segítséggel csak megtaláltuk a helyet. Megvették a jegyeket, eloszlottunk tutajokra. Összeálltunk 11-en, mert azt mondták ennyi kell. Aztán mégiscsak 12 lett belőle. Szegény srác, akit a másik hajóról parancsoltak át nyilván szívesebben hajózott volna a családjával. Sebaj. Jó móka volt, csak baromi hangos. Az egyik lányt elígértük a fitalabb tutajos srácnak, az öregebb - mert ketten hajtották - végig dumálta az utat, magyarázott, persze lengyelül. A folyó egy kanyarulatát lehet végig tutajozni, egy böszme nagy hegyet megkerülve. Móka. Csak hosszú. Poénkodtunk, fotóztunk, aztán utolsónak érkeztünk, így aztán alig maradt időnk ebédelni mielőtt hazaindultunk. Utána jött a horror út hazafelé.
Meglehetősen közel ültünk a WC-hez, ami baromi büdős volt. Egy jó tanács Imrének tőlem, ingyen: KI KELL PUCOLNI NÉHA, EMBER! Aggteleknél léptük át a magyar határt és az M3-on jöttünk haza. Lassan. Nagyon lassan. Amikor egy másik busz is megelőzőtt bennünket, azt hittem elsírom magam. Komolyan. Az ígért 6-7 órai Pestre érkezésből este 9 lett. Gyors kipakolás után már száguldottunk is hazafelé. Innen is köszi Krisztiánnak, hogy tényleg száguldottunk és még tudtam aludni pár órát munka előtt.
Összefoglalva nagyon szép helyen jártunk, pihentem és megérte elmenni. De...azért az eső beesett...