Pekingi kirándulásunk második napjára csak a Nagy Fal volt tervben. Természetesen, nem akartunk túravezetőt vagy egyéb külsőst igénybe venni, mindent magunk szándékoztunk megoldani. A neten keresgélve egész pontos információkat találtam, de volt azért néhány homályos pont. 

Azt sikerült kideríteni, hogy a tömegközlekedéssel legegyszerűbben és leggyorsabban megközelíthető rész a Badalingnak nevezett szakasz. Ide megy busz, de a leírás alapján biztos voltam benne, hogy nem fogjuk megtalálni, így maradtunk a vonatnál. Még menetrendet és egyéb nagyon pontos információkat is találtam itt. Az is kiderült, hogy mivel kevés a vonat és nem helyjegyes, így időben kell érkezni, viszont a legtöbb helyen azt írták, hogy előre kell jegyet venni. Így történt, hogy a 10:57-kor induló vonatot céloztuk meg. Nyolckor hagytuk el a szállást és a metrónak hála alig több, mint fél óra alatt ott is voltunk. Jöttek is rögtön a kiabáló kisbuszosok, akik mindenképpen az igazi Nagy Falhoz akartak vinni, páran még azzal is bepróbálkoztak, hogy nincs vonat, nincs vonat. Persze, mi csak legyintettünk, mert jobban tudtuk. Pikk-pakk meg is találtuk a jegypénztárat, amire egyrészt ki volt írva, hogy az egy óra körüli vissza vonatra már nincs jegy, másrészt zárva volt. Nem mi voltunk az egyetlenek, akiket ez meglepett. Szerencsére, még előző este a neten olyan információt is találtam, hogy a pekingi metró kártyával is fel lehet szállni a vonatra, az ember lepittyenti és már mehet is a peronra. Visszaszaladtam tölteni még pénzt a kártyákra és valamikor kilenc körül az S2 nyilat követve beléptünk az állomás épületébe. Itt már semmi sem volt kiírva angolul, csak egy nagy kínai felirat, amiben szerepelt az S2 meg egy nagy nyíl mutatta, hogy az a tömeg ott kérem a vonatra vár. Még két órát.

Nagyon, nagyon hosszú volt a két óra, a gyerekek is nehezen bírták, meg mi is. Ülőhely már nem volt, ugyanis az állomásról más vonatok is indulnak, de az S2-nek külön kapuja és helye van, kordonnal körbezárva. Ez egyébként elég jó megoldás. A várakozás alatt azon tanakodtunk, hogy vajon miért nem indulnak a vonatok gyakrabban, vajon miért nem indítanak dedikált, drágább, nagyobb vonatot. Azt tudjuk, hogy a Falat rengetegen látogatják. Azt is tudjuk, hogy sokan fizetik ki a vezetőt és a mikrobuszt (min. 100 RMB / fő), az én gyanúm az, hogy ebből a haszonból részesednek döntéshozók is. 

Szóval az S2xx elővárosi járatot jelöl, aminek nem végállomása a Fal, csak útba ejti. Az ára 6 RMB, nincs helyjegy és felesleges előre megvenni a jegyet. A legegyszerűbb, ha az általunk is alkalmazott, tömegközlekedésre használt IC kártyával fizetjük ezt is. Aztán csak a sorakozás marad. Gondolom a hajnali vonatnál (reggel 6 valami) nem volt ekkora tömeg.

Valamikor 25-30 perccel az indulás előtt meglódult a tömeg, az emberek egymást taposva igyekeztek minél hamarabb kijutni a peronra. Itt ért az első meglepetés, ugyanis az addig kényelmesen a soron kívül üldögélő emberek egy része megpróbált átugrani a kordonon és a székeken, hogy bejusson a sorakozó hozzátartozójához. Igen ám, de az akkurátus egyenruhások azonnal visszazavarták őket a sor végére. A peronra érve ért a második meglepetés, ugyanis mindenki futva közelítette meg a vonatot. A vonatot, ami nem ért el az állomás épületig, talán azért, hogy legyen hely helyezkedni. Tudtuk, hogy kicsi az esélye az ülőhelynek, de megcéloztuk az utolsó kocsit és futni kezdtünk mi is. Végül az utolsó előtti kocsiba szálltunk fel és belül törtünk utat hátra. Minden hely foglalt volt. Az emberek ruhadarabjaikat szórták szét az üléseken, volt aki lábával foglalta az egyik sort és kezével a másikat. Az utolsó kocsi is éppen így nézett ki. Nagyot sóhajtva kerestük a helyet, ahol állhatunk, amikor az egyik helyfoglaló nő a gyerekekre nézve átadta az általa foglalt két helyet. Attila szomorú szemei megint segítettek. Szóval ötünknek volt két helye, amin felváltva ültünk az utazás egy órájában. 

Még az indulás előtt kiderült, hogy miért engedtek be ennyire korán. A peronon ugyanis egy árus járta végig a kocsikat, üdítőt, sört, vizet, rágcsálnivalót árult. Meg kisszéket.

A vonat előbb tipikus külvárosi részeken keresztül elhagyta Pekinget, majd a hegyek közé kanyarodott, ahol az út felétől már a Fal is elő-előbukkant.

Badaling a menetrend szerint a negyedik megálló, de amikor negyedszer megálltunk senki sem mozdult. Aztán egy női hang bemondott valamit kínaiul, amire az utastársak csalódott sóhajjal reagáltak, mi meg vártunk. Aztán a vonat elindult visszafelé, de hamar megnyugodtunk, hogy nem ugyanazon az úton, mint amin jöttünk és pár perc múlva meg is érkeztünk Badalingba, ahol már angolul is bemondták, hogy Great Wall és ki is írták. Leszálltunk.

Leszállás után is a tömeget követtük.

Kánikula fogadott, kegyetlen napsütéssel. Persze, délben mi másra számítottunk... Vettünk jegyet, kalapot, napernyőt, hideg vizet és nekivágtunk, hogy meghódítsuk a Falat. Persze, belülről, mert mi okosabbak vagyunk, mint apáink apáinak apái.

A Falon rengeteg ember volt. Nem, szerintem nem érted. RENGETEG ember.

Persze, mint említettem volt, ez a Pekinghez legközelebbi, legnépszerűbb, legjobban rendbe hozott, leglátogatottabb szakasz, így ez nem csoda.

A Falról nem nagyon tudok olyat mondani, amit mások ne mondtak volna el. Döbbenetesen nagy, elképzelni sem tudom, hogy mekkora vállalkozás volt megépíteni és el tudom képzelni, hogy miért nem volt kedve senkinek sem megostromolni. 

És így tovább, és így tovább.

Végül a legmagasabb őrtoronyba nem másztunk fel, mert elegünk lett az emberekből, a napból és a mászásból. Nem nagyon tudom, hogy mi van a lábammal, de nem múlik a fájdalom a bokáimból, főleg a jobból, így a sétálás, gyaloglás sem mindig örömteli. Tudom, tudom, fogyás.

Visszafelé nem a Falon, hanem a mellette kiépített ösvényen jöttünk, ahol lényegesen kevesebben voltak. A megcélzott vonat öt óra után indult, így volt még vagy két és fél óránk. Elindultunk átvenni a hős tanúsítványt. Elfelejtettem mondani, hogy a jegy mellé, adnak egy kupont, amit leadva az ember átvehet egy tanúsítványt, ami bizonyítja, hogy elmentünk a Falig. Lefelé sétálva egy étterembe botlottunk. A bejáratban álló ember nagyon ajánlgatta, hívott, hogy menjünk be, mert nagyon jó ételeik vannak. Éhesek voltunk, szerettünk volna leülni a hűvösben, hát mentünk. Az épület első szintjén ajándékbolt volt, a másodikon pedig egy tök üres étterem.

Persze, háromkor az átlag kínai már megebédelt és korainak érzi még a vacsorát, így biztosak voltunk benne, hogy majd valami maradékot kapunk, de a hosszas válogatás eredménye egy nagyon jó kis ebéd lett. Én jól laktam. A gyerekeknek persze semmi sem jött be, de ezt eddigre már megszoktuk, így ők ették a rizst. Az étlapon volt tavaszi tekercs, gondoltam próbáljuk ki azt is. Kiderült, hogy ahogy Suzhouban, úgy Pekingben is érdesen szeretik vagyis a szokásos zöldség töltelék helyett itt édes bab fogadott. Mondjuk, ízlett.

Ezután jöttek a hős tanúsítványok. Itt először készült egy fénykép mindenkiről, amit 50 RMB-ért applikáltak volna az oklevélre, de mikor mondtam, hogy minket az ingyenes verzió érdekel, akkor kaptunk egy miniatűr fotót és a tényleges oklevelet. Van rajta vörös csillagos pecsét, Mao idézet és sorszám.

Vettünk még vizet, aztán irány az állomás, hogy újabb egy órát állhassunk sorba a visszainduló vonatra. Itt is előre beengedtek a peronra, ráadásul úgy tűnt, hogy csak annyi embert, amennyi az ülőhely. A vonat azonban itt csak megáll, nem ez a végállomása vagyis nem volt még vonat amire felszállhattunk volna. A peron szélén volt egy kordon, ezen pedig kihagyott hely a kocsik ajtajainak. Ide szépen felsorakoztunk, úgy látszott, hogy benne leszünk az első hatvanban, akinek még akár hely is jut majd.

Aztán beengedték a második, majd a harmadik ütemet is, így a kocsinként álló sorok szépen egybeértek és mindenki megpróbált előrébb furakodni. Mire megérkezett a vonat gyakorlatilag az egész peront betöltötték az emberek. Nem lett ülőhelyünk. Várakozás körben mosolyogva figyeltük, ahogy az előttünk a sorban álló 140 centis olasz vagy francia csaj gyilkos nézéssel kergeti szét a tolakodó kínaiakat. Nem is állt körülötte senki.

A visszautat végigálltuk, Z néhányszor beverte a fejét a túl alacsony plafonba, mi Katival hol a földön ültünk a gyerekekkel az ölünkben, hol álltunk és fotóztunk. Valamikor az út felénél megjelent egy kínai fiatalokból álló társaság és az egyik lány kezében Rubik kocka volt. Persze, elmosolyodtunk, amit ő valószínűleg úgy értelmezett, hogy nem tudjuk mi az és odaadta a gyerekeknek, hogy próbálják kirakni. Aztán felajánlotta, hogy elcseréli Macira. Mondtuk, hogy az sajnos nem megy, meg Attila közben ismételgette, hogy miért cserélnénk, amikor van otthon, de végül egy tollat adtunk érte. Persze, sem ő, sem a társaságból más nem beszélt angolul, így ennél komolyabb kommunikációra nem futotta. Azt sem tudtuk elmagyarázni, hogy a kocka valójában onnan származik, ahonnan mi is.

Az állomástól visszametróztunk a szállásra és nagyon örültünk, hogy vége a napnak. Szombatra a Hadtörténeti Múzeum volt tervben, hogy a gyerekeknek is legyen valami kedvére való. TAAAAAAAAAANKOK! Titkon reméltük, hogy a Tiltott Város is belefér majd.